Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

marháét követte. Az említett két esetben tavasztól őszig nem kapott takarmányt a kecske, télen gyengébb minőségű szénát, darát, kukoricaszárat, herét kapott, de táplálékában jelentős szerepet kapott a moslék és a konyhai hulladék is. A tartásmód harmadik típusát korábban a legszegényebbek gyakorolták, de újabban - a legeltetett állatcsapatok letűnésével, a korábbi legeltetési rend felbomlásával és a legelőbérek emelkedésével - mind gyakrabban találkozunk vele. Ebben az esetben az állatot egész évben ólban tartják, esetleg alkalomszerűen járatják meg az udvaron vagy árokparton. Nyáron gallyakat gyűjtenek neki, s konyhai hulladékot kap, télen pedig gyűjtött szálastakarmánnyal táplálják. Ez esetben azonban alkalmanként különbség mutatkozik a kecsketartás téli és nyári építményei között. A kecskének külön ólat csak ott készítenek, ahol korábban nem volt nagy állat, nem volt istálló. Egyébként az istállót örökli a kecske, vagy a nagy állatok mellett egy sarokban kötik meg. Az egész évben ólban tartott kecske számára korlátot, kifutót készítenek, alkalmanként pedig - ugyancsak megörökölve a korábbi állatállománytól - az udvaron álló akolban, nyári állásban, cserényben (Tiszainoka) tölti a nyarat. Úgy tűnik, hogy ez utóbbi esetben hangsúlyozva, hogy külső nyomások hatására - a tartásmódnak egy intenzív formája alakult ki, mely a haszonvételben pl. úgy nyilvánult meg, hogy az ólban tartott kecskét gyakran délben is megfejték, tehát összesen három alkalommal. Mindez azonban szociális kényszer eredménye. Összevetve a tartásmóddal kapcsolatos ismereteinket: úgy tűnik, hogy a vidék kecsketartása az állattartásnak már kialakult, szilárd rendszerére épült rá, ahhoz alkalmazkodott. Részben örökölte, adoptálta annak elemeit, részben pedig egy sor új elemmel bővült, melyek a két rendszer között mutatkozó eltérések, hézagok pótlására szolgálnak. Ez a szekunder jelleg a terminológiákban is tükröződik: pl. a nőstény kecske is jerke, a kiherélt bakkecske ártánykecske vagy ürükecske, a nőnemű kiskecske jerkebárány stb. Vessünk most egy pillantást a kecsketartás haszonvételi formáira. A haszonvétel fő formája a tej. Ennek felhasználása a parasztgazdaságok gazdaságiszociális viszonyait tükrözi. Amikor a parasztság - a már jelzett időszakban sok kecskét tartott, akkor a tejnek szinte minden cseppjei felhasználta, s a tej felhasználásának szinte minden lehetséges módját gyakorolta. A kecskék számának, s jelentőségének csökkenésével szegényesebb lett a tejfeldolgozás módja is. Ha szemügyre vesszük a fejés és a tej feldolgozásának módjait, akkor kínálkoznak bizonyos következtetések, tanulságok a kecsketartás jelentőségének, a paraszti gazdálkodásban betöltött szerepének, s bizonyos történeti kérdéseinek megítéléséhez is. A legszembetűnőbb az, hogy a kecsketej feldolgozásának elemei a Tiszazugban a tehéntej és a juhtej feldolgozásának elemeit egyesítik. Kezdjük a fejessel: a kecskét kétféle módon fejik: vagy oldalról, úgy mint a tehenet, vagy hátulról, a tőgyét két marékkal összenyomva, úgy mint a birkát. A fejés módja attól függ, hogy korábban milyen állatot tartott, milyen állattal foglalkozott az illető személy. Ugyanez a kettősség jelentkezik a tejfeldolgozás módjában is. A tejjel való bánás az asszonyok dolga. Ahol az asszony a kecske előtt tehénnel