Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN
A tűzíkutya B átky Zsigmond, a magyar néprajz mindmáig egyik legnagyobb hatású művelője, a lakóház tűzhelyével kapcsolatban a következőket írta: „A tűzhely a régi népeknél megszentelt hely volt, melyhez számos szokás, babona, hiedelem fűződött, s fűződik ma is. Efféléket töméntelen mennyiségben lehet találni nálunk is, de rendszeresen összegyűjtve és feldolgozva nincsenek. Ha a háznak valamely része konzervatív jellegeket tüntet fel, úgy bizonyára legtöbb ilyenre akadunk a konyhánál. Nagyon természetes, hogy ahol az életmód vagy foglalkozás az idők folyamán keveset változik, ott vannak a legősibb eljárásmódok, a legprimitívebb kultúrtárgyak." Bátky mondataiból két gondolat külön is kiemelést érdemel. Egyrészt az, hogy a hagyományos kultúrában a mindennapi eszközök, tárgyak helye, szerepe erőteljesen rögződött, s azokhoz - gyakorlati funkciójuk mellett - gyakran társadalmi jelentés és hiedelmek, szokások sora kapcsolódott. Másrészt, hogy a konyhai eszközök jelentős része a parasztság tárgyi kultúrájának igen archaikus rétegében gyökerezik. Mindezt ezúttal a régi konyha egy speciális eszközén, a tűzikutyán kívánom bemutatni. A paraszti lakóházban - Európa nagy részén - a nyílt tűzhely volt a hagyományos tüzelőberendezés, illetve másutt a zárt tűzhelyek, kemencék mellett szerepet kaptak a nyílt tűzhelyek is. A két tűzhelytípushoz eltérő konyhai müveletek, más sütési-főzési eljárások, s más-más eszközkészlet tartozott. A nyílt tűzhelyekhez - az üstök, vaslábak, horgok, láncok és nyársak mellett - hozzátartozott a tűzikutya is. Ez három- vagy négylábú praktikus eszköz, egyszerű vasállványka, amely teret alkotva a tűztér és az éghető anyag között, lehetővé teszi a ferdén rakott fahasábok egyenletes, s kevesebb füsttel való elégését. Emellett alkalmanként nyárstartó állványként is használták, s a foklaszálak tartásával szerepet kaphatott a világításban is. Az eszköz már a bronzkorban felbukkan Nyugat-Európában, s már fém példányokat ismerünk az etruszkok és a kelták hagyatékából. Feltűnő azonban, hogy eszközünknek általában már a fém példányokat megelőzően is állatformája volt. A legkorábbi hazai adatunk 1494-ből van eszközölve: tűz fejal néven bukkan fel az egri vár inventáriumában. A magyar nyelvben többféle neve él e tárgynak: 1550-ban vasfejal, 1669-ben vasvánkos, 1704-ben vasmacska, 1779ben tűzkutyó néven említik, s felbukkan a févaj, fial, tűzfévaj, tűzikutya, vaskakas, vasló, vaskutya, nyárskutya s egyéb elnevezés is. Hazánkban főleg a nemesség és a polgárság közvetítésével kerülhetett a paraszti tűzhelyekre ez a
