Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

tárgy. Először nemesi kastélyok kandallóin jelenhetett meg nyugati és balkáni közvetítéssel, majd falusi kovácsok által készített példányok révén terjedhetett tovább. A hazai nyelvtörténeti adatok jelzik, hogy eszközünk gyakran állatnéven kerül említésre, s ma is állatneve van több európai nyelvben. A szlovénben kecske, ló, kandúr, nyúl, a románban macska, a bolgárban medve és lovacska, a németben tűzibak, tűziló, tűzikutya. Hasonlóan animalizált nevet ismer vele kapcsolatban a francia népnyelv: kutya, szamár, macska, kecske néven említi eszközünket. Az állatforma és az állatnév jelzi, hogy eszközünknek egykor kap­csolata lehetett a tűz és a tűzhely kultuszával. Igazolja ezt az is, hogy azokon az ünnepeken, amikor az európai néphagyományban a babonás szokások amúgy is előtérbe kerülnek (pl. Luca-nap, farsang stb.), általában fokozott szerephez jut a tűzikutya is. Az európai néphagyomány számos praktikát ismer eszközünkkel kapcsolatban, amely annak megkülönböztetett szerepét hangsúlyozza. A magyar néphitből nem ismerünk effajta hiedelmet. Aligha vonható azonban kétségbe, hogy a tűzikutya átvételével igen archaikus, s nagy hagyományú tárgy került eszközkultúránkba, ahonnan aztán századunk elején tűnt el örökre; ma már el­vétve akad egy-egy elfelejtett példányra a szerencsés néprajzi gyűjtő. (Miskolc, 1985. Kis Magyar Néprajz)

Next

/
Thumbnails
Contents