Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

E területen a felszíni rétegsor közetanyaga szinte önmagát kínálja a pincék kialakítására: minden bizonnyal évezredes hagyományai vannak a mész- illetve vulkáni tufába vájt barlanglakások és pincék készítésének. Az itt készült pincék szárazak voltak, s mikroklímájuk is kitűnő a bor érleléséhez. Nyilván ezzel magyarázható az is, hogy az 1737-es királyi rendelet a Hegyalján kívül egyedül a miskolci pincékben engedélyezi a hegyaljai borok érlelését. A 18. században bukkantak fel a kőlyukak elé épített borházak, melyekben minden bizonnyal a szőlő feldolgozása is folyt. Ezek forrásaink szerint kőből épültek vagy fából rótt boronafalúak voltak, tetejüket nád, zsúp vagy zsindely fedte, s így gyakran estek áldozatul a várost pusztító tűzvészeknek. A város valamennyi jómódú polgára rendelkezett pincével. Vannak azonban adataink arra is, hogy a szegényebbek - az elöljáróság tiltása ellenére - huzamosabb ideig ott húzták meg magukat. A múlt század utolsó harmadában a filoxéra a miskolci szőlőket is elpusztította, rekonstrukciójuk azóta sem történt meg. Az 1930-as években még 800 pincét tartottak nyilván, számuk ma is megközelítőleg ennyi. E pincék a város kulturális életének is számos emlékét őrzik. Néhány idős ember ma is emlékszik Móricz Zsigmond és Móra Ferenc avasi pincézésére. Ez utóbbit az 1930-as években elhelyezett emléktábla is őrzi: „Itt volt utoljára gondtalan és boldog Móra Ferenc, 1933. május 16-án". (Miskolc, 1985. Kis Magyar Néprajz)