Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

Rákászás hegyi patakokban A

rákászainak hazánk vizeinek haszonvételében nem volt meghatározó jelentősége, pedig a magyarországi folyók és tavak, valamint a hegyi patakok egykor igen gazdagok voltak rákban. Erre utalnak egyebek mellett a nagy számban ránk maradt - Rákos összetételű víznevek: Alsó- és Felső-Rákos, Rákos-fő, Rákos-berek, Rákos part, Hosszú rákos, Kurta rákos és egyéb, több településen ismétlődő, hasonló topográfiai adottságokat jelző helynevek. De ilyen eredetű a Sopron melletti Fertőrákos neve, nem utolsósorban pedig a Pestisíkságon a Duna mellékvizéé, a Rákos-pataké, melynek tulajdonképpeni értelme ugyancsak olyan patak, amelyben sok, illetve sok volt a rák. 1782-ben Benkő Sámuel, Miskolc tudós orvosa a várost átszelő Szinva gazdag rákállományáról tesz említést, Fényes Elek, a múlt század jeles statisztikusa pedig Zemplén, Sáros, Gömör és Kishont megyékről jegyezte fel, hogy kisebb patakjaik tömve vannak jóízű rákokkal. A patakok mellett természetesen az egykor még tiszta vizű tavak, folyóvizek és azok holtágai is gazdagok voltak rákban. Az eltérő vízrajzi adottságok a rákfogás két, egymástól eltérő módját tették lehetővé. Az egyik a tavak, mélyebb vizek eszközös rákfogása, melynek lényegében egyetlen szerszáma az ún. rácsa volt. Ez kb. 1 méter átmérőjű, kör alakú vesszőfonat vagy háló, amelyet az eszközt vízszintesen tartó, többágú kötél segítségével lehetett a vízbe ereszteni. Csaliként májat vagy állott húst kötöttek a közepébe, amely a rákokat a rácsába csalta. Mivel egy rákász - Herman Ottó szerint - akár 10-15, sőt 25 rácsával is dolgozott, jelentős zsákmányra tehetett szert. Az ilyen módon való rákfogás általában a kishalászok mellékhaszna volt, zsákmányukat a hallal együtt értékesítették. Az említett eszközös rákászattói lényegesen elterjedtebb volt a rák alkalmi, kézzel történő zsákmányul ejtése. Ez elsősorban a patakok, főleg hegyi patakok hasznát jelentette. A sekély, tiszta víz nem tette szükségessé és lehetővé a rácsa használatát. Az Északi-középhegység területét felszabdaló patakokban még a századfordulón is sok volt a rák, s számos településen máig él a rákászat emléke. A rákok elsősorban a vizek lassúbb folyású szakaszain tartózkodtak előszeretettel. A vidék geográfiai adottságainak megfelelően, a patakok futása a völgytalpakban, a völgyekben települt falvak előtt lelassult, gyakran malmok állták a folyás útját. Ezzel magyarázható, hogy főleg a települések fölötti Rét, Rét-patak, Malom, Malom-patak, Malom-árka nevű helyeket emlegetik jó rákászó területként, s az ilyen térszíneken találhatók jobbára a fentebb már említett, Rákos névöszszetételű vizek is.