Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN
A miskolci pincék H azánk második legnagyobb városában, Miskolcon ma már kevés nyomát találjuk az egykori mezőváros hagyományos életmódjának. A kivételek közé számítanak a borpincék, amelyek ma is idézik a település nagy múltú szőlőés borkultúrájának emlékét. Már Miskolc történetére vonatkozó középkori okleveleink is jelzik, hogy a szőlőbirtoknak megkülönböztetett szerepe volt a település gazdálkodásában. Míg 1549-ben Miskolcnak 14 szőlőhegye volt, addig 1799-ben már 57 szőlőhegyen 918 a szőlőbirtokok száma, s adataink szerint a 18. század utolsó évében 14 000 hektoliter bor termett. Középkori forrásaink nagy elismeréssel szólnak a miskolci bor minőségéről. A 18. század elején Bél Mátyás - az általa legjobbnak tartott soproni borok után - először a miskolci borokat említi. Többen leírták, hogy aszút is termettek a mezőváros határának szőlői, s számottevő, főleg Lengyelország felé irányuló borkivitelről is hírt adnak. A város jogszokásaiban igen hamar fellelhetők a szőlővel és borral kapcsolatos intézkedések, hagyományok. Már az 1570-es évektől több feljegyzés tanúskodik arról, hogy áldomással pecsételték meg a megkötött üzleteket, alkukat és más jogi aktusokat. A 17. században már ott szerepel a borbíró a városi tanácsban, s 1727-ben létrehozzák a hegyőr státusát. A 18. században megalakul a korcsolyások céhe, melynek tagjai azzal a kiváltsággal rendelkeznek, hogy megfelelő díj ellenében ők guríthatták le és görgethették fel a pincékből a borral telt hordókat. A hordókészítő bodnárok - bár a középkorban jelentős számban dolgoztak Miskolcon - céhet csak 1736-ban alapítottak. A szüret idejét 1722-ben szabályozta a tanács: Lukács napja (október 18.) előtt nem volt szabad megkezdeni a szüretet. A legrégibb pincék Miskolcon a Kisavas oldalában helyezkedtek el. A 17. századra az Avas alsó pincesora lényegében kialakult, s új pincehelyeket ettől kezdve főleg a Bábonyi bércen és a Tetemváron oszt a tanács. Az 1780-as összeírás 1224 pincét említ a várost körülvevő dombokon, 1848-49-ben 1438 darabot tartanak nyilván. A bortároló építmények neve ma általánosan pince, korábban azonban a lyuk, kőlyuk kifejezés volt általános, ami azt is jelzi, hogy ezek az objektumok kezdetben egyszerű, föld alatti vágatok lehettek. A legtöbb pince 15-20 méter hosszú, de volt 50-100 méteres is, ahol a járatok többszörösen elágaztak. Méretük eltérő, de szerkezetük hasonló: 2,5-3 méter széles, átlagosan 2 méter magas bolthajtásos üreg.
