Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

Önálló mesterség volt a tufába való kútásás: a tufába 10-15 méteres mélységig kellett leásni, hogy vizet találjanak. Noszvajban még a temető sírgödreit is a tufába kellett vágni, ahol aztán a sír oldalába faragott fülkékbe, padmalyokba tolták be a koporsókat; mintegy közös kriptaként használva ezeket a sírokat. Századunkban a kőmunkák legfontosabb formája a sírkőfaragás volt, amely ekkor már mind jobban tért hódított az alföldi települések temetőiben is. A bükkalji paraszt kőfaragók nagy számban szállították a sírköveket 60-80 km távolságra, alföldi falvakba. Viszont elsősorban iparos kőfaragók készítették az út menti kőkereszteket, feszületeket, amelyek ugyancsak eljutottak erről a tájról a Jászságig, Hajdúságig, Tisza-völgyig is. Az 1950-es évektől fokozatosan a műkő vette át a főszerepet a kőmunkákban, s ezzel a nem iparos kőfaragók fokozatosan kiszorultak ebből a tevékenységből, nem lévén versenyképesek. Lassan elpusztulnak kőfaragványaik is, mert a kő, főleg a könnyen faragható, a közhiedelemmel ellentétben nem túl maradandó. (Miskolc, 1985. Kis Magyar Néprajz)