Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

Kőfaragás a Bükkalján A

faragható kőzet bányászása és megmunkálása - a geográfiai viszonyoknak megfelelően - a magyar nyelvterület számos részén ismert technológia a paraszti gyakorlatban is. Az Árpád-kortól nyomon követhetők a hazai kőmegmunkálás emlékei, melyben az iparos kőfaragók mellett mindig szerepet kaphattak a kőfaragáshoz értő jobbágy-parasztok. A hazai kőkultúra egyik igen érdekes változatát alkotja a Bükkalja kőbányászata és kőfaragása, melynek termékei eljutottak az Alföldre is. A Bükk déli lábánál, a Bükkalja egész területén, vulkáni tevékenység eredményeként létrejött kőzetek húzódnak végig. A kőfaragás szempontjából különösen a tufakőzetek - elsősorban a riclit és dacit - érdemelnek figyelmet. Szinte minden település határában megtaláljuk itt a régi kőbányák, kőfejtők nyomait, amelyek - a 18. századtól bizonyíthatóan, de valószínűleg korábban is a vidék népi építészetének legfontosabb anyagát adták. E falusi kőfejtők azonban anyagot szolgáltattak a városi-mezővárosi építészethez is, s feltehetően bennük kell keresnünk a középkori egyházi és világi építészet nyersanyagbázisát. A Bükkalja településeinek többségén fellelhetők még a barlanglakások, pinceházak, bár ma már csak igen kis részüket lakják. Bizonyára ezeknek is középkori előzményei voltak, akárcsak a táj nagy múltú szőlő- és borkultúráját kiszolgáló pincéknek. A Bükkalja férfilakossága általában értett a kő megmunkálásához, s közülük csak kevesen voltak - még a második világháború után is - iparos kőfaragók. Legtöbben summásnak jártak tavasztól őszig az alföldi nagy uradalmakba, s csak ősztől tavaszig faragták a követ. Az anyagot elsősorban a falvak közös tulajdonában levő bányáiból váltották, s csak keveseknek volt saját kőfejtője a földje végén. A kőből szinte mindent meg tudtak faragni. Ahogy erdővidéken a fafaragás, famunkák, úgy ezen a területen a kővel bánni tudás volt az egyik alapvető kulturális alkalmazkodási forma földrajzi viszonyaihoz. Kisgyőr, Bogács, Szomolya, Noszvaj ma is sajátos kővilágot idéz, ahol a házak, kerítések, kapuk, utak egyforma építőanyagból készültek. Meghatározóak a falukép szempontjából a kőkerítések, kapuoszlopok, kőlépcsők, tomácoszlopok, ablakkeretek, ház előtti padok, a patakokat, árkokat átívelő kőhidacskák és vízlevezető csatornák is. Kőből készültek a gazdasági épületek, ólak is. Ebből faragták a vályúkat, itatókat. Századunk 20-as éveiig használatban voltak az ugyancsak helyben, de keményebb kőből faragott kézi malmok, ahogy itt nevezik: sódarálók. Ismerünk néhány kiemelkedő tehetségű kőfaragó parasztembert, akik még figurális díszítményeket is faragtak, pl. pincéjük falán.