Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

A természeti adottságok miatt a Bükk települései zömmel szűk határral, művelésre kevésbé alkalmas földterülettel rendelkeztek, amelyek soha nem voltak képesek kenyérnek valóval ellátni a lakosságot A hegységben befelé haladva egyre inkább nőtt az erdő szerepe a bükki nép életében. Különösen szembetűnő ez a hegység ritkán települt belsejében, ahol a falvak későn, főleg a 18. századbanjöttek létre a hegység ásványi kincseinek kihívására; újfajta iparok születtek, s régi iparok újultak meg ennek során. A hegység falvai egymással is kereskedtek: a tagolt felszínű vidéken az eltérő geográfiai övezetekhez eltérő életmód társult. Az erdő nyújtotta lehetőségeknek megfelelően a különféle fatermékek rendkívül széles skáláját használták fel csereeszközként. Elegendő itt csupán néhány példát említeni. A cserépfalusiak szép famunkái (jármok, ládák, szövőszékek, guzsalyok, orsók) távoli területeken is keresettek voltak. Szinte minden faluban készítettek faeszközöket (villa, gereblye, sütőlapát). A répáshutaiak faragott jármai még a második világháború előtt is eljutottak az alföldi uradalmakba és tanyákra. Az északi hegyvidék jellegzetes teherhordó eszközét, a hátikosarat a noszvajiak készítették, s terjesztették széles körben. A bükki üveghuták termékeit is gyakran vitték eladni szekeres árusok. A hegyi falvak asszonyai tavasztól őszig gyűjtögették az erdő termését, s jutott ebből a piacokra is. Pl. a répáshutai asszonyok a tavaszi gombaféléktől kezdve a nyári és nyárvégi gyümölcsökig (szamóca, málna, szeder, som) gyűjtögettek, s már hajnalban elindultak gyalog, megpakolt hátikosaraikkal és tele vödreikkel a miskolci piacokra. A bükkzsérciek taplógombát gyűjtöttek, s kiszárítva adták el a tűzgyújtás eme régi kellékét az Alföldön. Legnagyobb jelentőséggel, legerőteljesebb szervezettséggel azonban a fával, faszénnel, s főként a mésszel való kereskedés bírt. A bükki falvakban a fuvarosok voltak a legtehetősebbek, éppen ezért a feltörekvést, a meggazdagodást, a mobilitást - a szó gyakorlati és társadalmi értelmében egyaránt - a fogat, a fuvarozás jelentette. A Bükk-vidéki falvak életmódjára, s benne az Alfölddel való árucsere jelentőségére kiválóan rávilágít egy 1825-ből származó panaszos levél, melyet a diósgyőri elöljárók írtak a község nevében a diósgyőri úriszékhez. Érdemes ebből részletesen idézni: „A kegyelmes urbárium ellenére a szabad kereskedéstől, nevezetesen a mésszel való kereskedéstől elfogatnak... mi diósgyőri lakosok igen kevesen, s akik bírunk is csak egy-egy nyolcad urbáriális rátát bírunk, mellyen csak kovásznak való kenyerünk is alig terem meg; ...Ebbeli fogyatkozásunkban az ország nagyobb részének tudtával és hasznával... a körül lévő határokon vett mésszel való kereskedéssel pótoltuk ki. Ebből kerestük meg esztendei kenyerünket s adónkat, ebből tarthattunk számosan járó marhát is. De elviselhetetlen nyomorú s águnkra ezen kereskedésünk jobban jobban szoríttatik." Ugyanitt írják a következőket is: „Ha gyümölcs volna, amit az Alföldre búzáért elcserélni vihetnénk, a mész után nem ácsingóznánk." Az előbbiekhez hasonló az óhutaiak 1816-ban kelt panaszos levele is, melyben a következő szerepel: „Ablakos