Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

mesterségünkhöz fát nem adni, vagy más uraság határjábul szerszám fának való bé hozni, és még mivel mink sem nem szántunk, vetünk, mellybül téli kenyerünket megszerezhetnénk az mésznek vitelétül el tiltani egyátallyában meszet sem adni." Még az elmúlt évtizedekben is különösen híresek voltak a felsötárkányi, répáshutai és bükkszentkereszti meszesek, akik húsvét környékétől mindenszentekig járták szekereikkel a falvakat. A Nyírségtől Békésig, a Jászságtól a Nagykunságig szekerezték be a területet. Meszüket vagy közvetlenül cserélték gabonára, amit hazafelé jövet megőrlettek az útba eső malmokban, vagy pénzt kértek érte, amelyért élelmet, ruhaneműt, s éppen szükséges javakat vásároltak. A hegységen belül szamárháton, sőt emberi erővel is szállítottak meszet kereskedésük során. Összességében úgy tűnik, hogy a Bükk népe felvállalt egy sajátos szerepet a keleti országrész munkamegosztásában, s ez a szerep, ennek kapcsolatrendszere biztosították a létet, sokszor olyan területen is, ahol szinte hiányoznak az emberi megtelepülés alapvető feltételei (művelhető föld, víz stb.). Jeleznünk kell azonban, hogy az árucsere nem egyszerűen gazdasági kérdés, hanem komplex jelenség. Az árucsere különböző formáinak nagy szerepük volt tárgyi és szellemi, műveltségi javak elterjedésében is. Ezen a szálon jutottak el új eszközök, új ismeretek, különféle információk az ország egyik területéről a másikra. Ez a kapcsolat teremtett harmonikus együttélést a különböző tájak népessége számára, s ötvözte sajátos egységgé a népi kultúra változatos egészét. (Miskolc, 1980. Kis Magyar Néprajz)