Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ
műves is volt, s a munka és a művészet az új élet reményében egységesült. A funkcionalizmus és a konstruktivizmus hajtóerőt jelentett, az új, polgári környezet, kultúra pedig felszívta a megszülető alkotásokat. Az iparművészet másik nagy korszakát az 1950-es évek jelentik, amikor a nagy társadalmi, gazdasági átalakulás óriási építkezésben ölt testet, s nem csupán a formálódó új lakáskultúra, de a monumentális terek díszítése is munkát adott az iparművészeknek. Ez azt is jelentette azonban, hogy gyakran a társművészetek eszköztárát kellett alkalmazniuk, s könnyen átjárhatóvá vált az iparművészet és a képzőművészet válaszfala. Magam sajnos nem tudom megmondani, hogy mindez közvetlen előzménye-e az 1960-as években a kerámiában kezdődő, az 1970-es évtizedben a textillel, majd a 80-as években az üvegművészetben lezajló váltásnak, amikor az iparművészeti tárgyak jelentős részben elszakadnak a funkciótól, s a tárgyalkotás mindinkább a művészi, esztétikai szabadságot kezdi tükrözni. Az én-központú alkotói eszmény az egyedi tárgyakban újra összekapcsolja egymással a művész és a kézműves személyét. Átértékeli ez a design funkcióját is: már nem a hasznosság és a gazdaságosság, hanem a művész egyéni elképzelései, szándékai érvényesülnek benne. Éppen másfél évtizede, 1986 őszén, az első Pest Megyei Iparművészeti Tárlaton gyakorlatilag először vált markánsan külön az itteni iparművész alkotó közönség, érzékeltetve önállósodását a képzőművészettől. Az akkori tárlat anyagában Proka Gábor az igényes tárgyteremtők pünkösdi királyságának titulálta a tárlatot, majd így fogalmazott: „...az iparművészeti kiállításokat látogató közönség régóta tudja, hogy ezek a kiállítások legfeljebb karbantartják vonzalmát a szép, és funkciójukat is teljesítő tárgyak iránt, de tartós, állandó, természetes kapcsolatot ritkán kötnek az itt látható tárgyakkal. Modellé válásukig hosszú és rázós út vezet a műtermek-kiállítások világától az iparon át a kereskedelemig." Megállapításait bizonyára akkor is vitatták már, mára - azt olvasom ki a téma általam elért, szűk irodalmából - ez a kérdés egyértelműen eldőlt, s az iparművészeti alkotások jó része megmaradt az egyedi, művészeti üzenetet közvetíteni szándékozó tárgyak körében. Úgy tűnik számomra, hogy a jelen tárlaton kiállító alkotók többsége is az önálló képzőművészet útját járja - természetesen a választott anyag és technika kötelékében. A bemutatott művek egy része minden további nélkül része lehetett volna az ezt megelőző tárlat anyagának is. Ez az út igen nehéz, kényes terepen halad, ahol az egyéni kvalitásnak nagy szerepe van a tájékozódásban, útkeresésben, mivel az alkotás nem használati tárgy, alkalmanként nem is szorosan vett egyedi dísztárgy, hanem - láthatóan - üzenetet fogalmaz: akár historizálóan, akár a forma felbontásának vagy leegyszerűsítésének, vagy geometrikus absztrakciójának szándékával. Folytatódni látszik az iparművészet funkció- és struktúraváltása, ami részben a képzőművészettel közös határvonal elmosódásából, részben a designnal való újfajta viszonyából fakad. Mindezen útkeresések sikerét, eredményességét nem tisztem megítélni. Ezért inkább visszakanyarodom a kérdéskör általánosabb társadalmi, gazdasági,
