Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

érezhető - más-más módon persze a vidéki Magyarországon és a nagy országos múzeumok körül -, ami nélkül ma nehéz prosperáló múzeumot elképzelni. Egyszerre kell tehát intézményeinknek organikus kapcsolatot tartani ezzel a szűkebb támogatói körrel, s kell rendre olyan programokat is kínálni, ami a múzeumi tárlók elé csalja az iskolai csoportokat csakúgy, mint az átutazó turistát. Ez persze nem egyszerű dolog! Nem mennék bele annak boncolgatásába, hogy mindez milyen feladatot ró az intézményeinkre, de bizonyos, hogy a múzeumok közönségkapcsolatát, a kulturális marketing tevékenységet javítani kell. Ez önálló mesterség, nem valószínű, hogy a régész, történész, etnográfus kollégák jól ismerik működésének törvényszerűségeit. Szerencsére a múzeumpedagógiai programoknak napjainkban számos követendő példáját ismerjük. Az intézményes magyar múzeumügy 2002-ben ünnepli majd 200 éves évfordulóját. 1802-ben gróf Széchenyi Ferenc könyvtárát, kép- és szoborgyüjteményét, éremkollekcióját, s a nemzet történetére vonatkozó egyéb tárgyait ajánlotta fel a Nemzeti Múzeum létrehozására, amit az 1808. évi VIII. törvénycikk foglalt jogi keretbe. Az eltelt két évszázad a muzeális közgyűjtemények históriájában tükrözi a magyar társadalom és kultúra változásának egész folyamatát, egyszersmind a polgárosodás, a modernizáció regionális és lokális történéseit is. Jól látható, hogy a vidéki múzeumok a kulturális örökség letéteményesei, ugyanakkor benne gyökereznek a kulturális közélet helyi mozgásaiban, de tükrözik a mindenkori kultúrpolitika szándékait és erőviszonyait is. Az előző generációk tárgyi-szellemi öröksége számos vonatkozásban jószerével kijelöli egy-egy muzeális közgyűjtemény tevékenységének irányát, ám hogy az intézmény mindebben milyen hatékony, mennyire eredményes, ez az egymást váltó muzeológus generációk lehetősége és felelőssége. Az egyes korszakok persze eltérő mozgásteret biztosítanak a múzeumi szakemberek számára, mások a gyarapítás, feldolgozás, bemutatás feltételei és a velük szembeni elvárás is, de bizonyos, hogy soha nem optimális feltételek között kellett megfelelni annak az elvárásnak, hogy az előző korok öröksége a következő generációk számára is fennmaradjon, s az új elvárások szerint gyarapodjon. Az elmúlt jó évtized számos változást hozott: az önkormányzatiság, a tulajdonlás új formái, az egymást váltó kulturális törvények, a fenntartás napi gondjai, s a mit gyűjtsünk csöppet sem egyszerű dilemmája éppen úgy elbizonytalanította a múzeumi embereket, mint a meglehetőségen szerény létfeltételt biztosító közalkalmazotti státus. Miközben a külső szemlélő számára a múzeumok máig a csend, a békés munka fellegvárai, ezek az intézmények valójában sokféle gonddal terheltek, s komoly felelősséget rónak a munkájukat többségükben megszállottan szerető szakemberekre. Anyagi és szakmai-módszertani bizonytalanságok nehezítik a munkájukat - hozzáteszem, ez mindig kísérője volt a közgyűjtemények életének -, s ezen az értelmiségi körön belül is erodálódott a szakmai rangja, elismertsége. Olykor úgy érezzük, mintha elmenne a világ a vidéki múzeumok mellett, jóllehet intézményeinkben - mint minden modernizáció során - egyszerre van jelen a 19. és a 21. század, a számítógépek és a világháló