Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

Megnyitóbeszéd a Szentendre képzőművészete című kiállításon A

hely és a helyzet talán megengedi, hogy ne a kiállítás tematikájáról szóljak, hanem - nem is programbeszédet tartva - néhány gondolatomat megoszszam a megnyitó résztvevőivel múzeumról, a muzeális közgyűjtemények szerepéről és feladatairól. Lehetővé teszi ezt számomra az is, hogy a kiállítás rendezője, Mazányi Judit művészettörténész jelen van, s ő ismerteti majd meg Önöket e tárlat anyagával. Mondandóm persze alapvetően szubjektív vélekedés, mondhatni vallomás: csupa olyan kérdés, ami jó ideje foglalkoztat már. Mindenekelőtt az - s ez nem egyszerűen udvariasság -, hogy milyen belső erők, miféle indítás, érdeklődés kapcsolja egybe a mindenkori vernisszázsok közönségét, mi az a koherens tényező, ami időről időre a múzeumok kiállítótermeibe szólítja az érdeklődőket. Bizonyára hallották már: Tokaj-Hegyalján, de más hazai borvidékeken, s Európa nagy borvidékein is ismert az a vélekedés, hogy amikor a szőlő virágzik, megmozdulnak a borok a pincékben. Magam ezt metaforikusnak érzem, s úgy gondolom, hogy ilyen különös, olykor megmagyarázhatatlan apró szálakra, kapcsolatokra, parányi vérkörökre épül fel valamenynyiünk élete. Mindez persze nem független a múzeumok és a társadalmi hátterüket, levegőjüket adó társadalom jellegzetes kapcsolatrendszerétől. Sajátosan vetődik fel mindez egy tájmúzeum, városi múzeum esetében: nehéz lenne eldönteni, hogy vajon pusztán a hely szelleme, vagy a városhoz, szülőhelyhez, lakóhelyhez való ragaszkodás, a közös múlt örökösének, letéteményesének tudata tartja-e életben ezt a kapcsolatot. Nehéz lenne megmondani, hogy mi viszi át a különböző korosztályok között Nagykőrösön például a három város koherens viszonyának, vagy Arany János örökségének tudatát, s mi kölcsönöz ebben egyfajta folytonosságot az egymást váltó generációk tradíciójában. Mindennek azért tulajdonítok nagy jelentőséget, mert 26 éve dolgozom múzeumban, s látom, hogy milyen karakteres csoportok alakulnak ki intézményeink körül, s hogy ez az a társadalmi támogatás, ami biztonságos hátteret, kontrollt, s a tárgyi kulturális örökség letéteményesének - olykor ambivalens érzését kölcsönzi a múzeumi embereknek. Ma irodalomban, művészetben a befogadás kérdése hangsúlyos, s úgy gondolom, lehet, sőt kell beszélnünk a múzeumok, kiállítások recepciójáról is. A kép persze roppant ellentmondásos: egyfelől a látogatói statisztikák csökkenése, utóbb stagnálása mutatkozik, másfelől viszont minden korábbinál több civil szerveződés, baráti kör alakul múzeumaink körül. Nem a látogatói létszámról szólnék itt most - ami sajnos intézményeink működésének létkérdése -, hanem, hogy a lokális, regionális mi tudatnak, a közös múlt, koherens kultúra megismerésének olyan igénye, készsége