Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

Emőke és Mészáros Veronika, hat fejezetbe rendezték a kötetek közel hatvan írását, amelyek egy része valóban előadásszöveg, közlés, másik része pedig tanulmány értékű munka. Több vallási felekezet hagyománya, s azok együttélésének problematikája bontakozik ki a kötetekben az anyaországtól Szlavóniáig, Burgenlandig, a Kárpátaljától Székelyföldig és Moldváig, mindezt vallástörténeti és szerteágazó vallási néprajzi metodika fogja keretbe. Természetesen nem lehet itt most feladatom a munka egészének ismertetése, annak csupán néhány, általam érdekesnek és fontosnak ítélt kérdéskörének említésére szorítkozom. Az első nagy témakör a vallásos ábrázolások, feliratok, valamint a szakrális építmények és helyek problematikáját taglalja. Külön is megemlítem P. Szalay Emőke munkáját, aki - a Kárpátalja református egyházainak történetét és klenódiumait számba vevő kutatás részeként - itt a kenyérosztó tálakat, azok kapcsán a szecesszió vidéki és vallási területen való előretörését mutatja be. Csukovits Anita a pár éve tudományos szenzációnak számító, váci domonkos kripta tárgyi emlékanyagából ezúttal a festett koporsók vallási szimbólumait vizsgálja, Selmeczi-Kovács Attila pedig - az országcímerrel és a nemzeti szimbólumokkal kapcsolatos, kiterjedt kutatásaiból - itt a címerünk vallásos ábrázolásait mutatja be. L. Imre Mária az idehaza kevéssé ismert Bálint-kultusz történetét vizsgálja, Keményfi Róbert pedig - mint számos más tanulmányában - az európai görög katolikus tér problematikájáról értekezik, kapcsolódva Sámuel Huntington, nálunk 1998-ban megjelent könyvével kapcsolatos polémiához. Ki szeretném emelni ebből a körből Szacsvay Eva tanulmányát, ami Protestáns ábrázolások és a népművészet címmel jelent meg, s árnyaltan szól hozzá a „magas művészet" és a népművészet kézenfekvő, ám nem egyszerűen interpretálható kapcsolatrendszeréhez. Önmagában nem új az a problémafelvetés, hogy a szerző a népművészet ábrázolásainak előképei között említi a protestáns templomok festett mennyezet- és karzatdeszkáinak figurális ábrázolásait, de bemutatott példái roppant meggyőzőek. Nem mintha a jeles kollegina munkája rászorulna, de magam is a dolog folytonosságát szeretném erősíteni egy Borsod megyei, ill. miskolci példával. A Miskolcon honos, mesterségüket nevükben is viselő testvérpár, Asztalos Imre és István készítették 1735-ben a borsodi település, Megyaszó református templomának - az irodalomból jól ismert - festett deszkáit. Szendrey János már a 19-20. század fordulóján felismerte kezük nyomát a gótikus eredetű miskolci, avasi templom stallumán is, de a Herman Ottó Múzeum 18. század eleji festett ládája is biztonsággal tevékenységükhöz köthető. A dolog azonban főleg azért érdekes, mert az általuk megfestett ornamentika, de különösen munkáik színvilága nagyon jól felismerhető mind a mezőcsáti, vele kapcsolatban a tiszafüredi díszkerámia, mind a mezőkövesdi szűcsök selyemhímzésének forma- és színvilágában. Mindez csak megerősíti a Szacsvay Éva által vizsgált történeti folyamat jelentőségét. A következő tartalmi egység az Imádságok, szakrális szövegek címet viseli, benne Erdélyi Zsuzsanna és Tánczos Vilmos nagy ívű tanulmányaival, valamint Jaki Teodóz és Medgyesy-Schmikli Norbert írásaival - mindez részemről nem