Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

nap használt eszközei, cifrára faragták a legények a lányoknak ajándéknak szánt sulykot, mángorlót, guzsalyt, s fából készült természetesen a koporsó és a fej fa is. Benne volt tehát a fával való bánni tudás a férfiember kezében, érzékeiben. Különösen gazdagon virágzott ki a faragás a pásztorok kezén, akiktől Asztalos Joháknak ugyancsak volt módja tanulni. A népművészet alapvonása az egyszerűség. A forma, a díszítmény mindig az anyag öntörvényeihez alkalmazkodik, s mivel döntő többségében munkaeszközökönjelenik meg, így jóval kevesebb teret enged a „művészi" alkotó fantáziának, mint az úgynevezett magas művészetek. A népművészet tárgyai között találunk olyanokat, amelyek nem felelnek meg teljesen a népművészet szigorú elvárásainak, elveinek. Ezek száma csekély, s éppen ezért érdekes, hogy az utóbbi években az egységes fafaragó kultúrából éppen a figurális faragás vált ki, s virágzott ki leggazdagabban. A hagyományos magyar népművészet ugyanis nem ismert például fából faragott szobrokat. Nálunk ennek - kevés kivételtől eltekintve - nem volt hagyománya, szemben például a lengyel vagy a szlovák népművészettel, melynek külön ága volt - főleg egyházi témájú - szobrok faragása. A magyar népi kultúrában nem volt funkciója az ilyen tárgyaknak, ritkán fordultak elő. Magunk a fafaragásnak ezt a területét a népművészet új hajtásának tartjuk, mely döntően a hagyomány elemeinek a jelenkor ízlésbeli elvárásaihoz való adoptálását jelzi. Miért kell mégis népművészetről beszélnem Asztalos Johák alkotásai előtt? Minden művészről alkotásai vallanak legjobban, igazabb módon, mint bármiféle önvallomás. Bár Asztalos Joháknak önálló, egyéni szobrászi formavilága van, alkotásain végigtekintve kibomlik előttünk a palóc vidék faragó kultúrájának színes világa. Késének, vésőjének minden rezdülésében ott lüktet az indítás, a tapasztalat, a pásztorgyerek ismerkedése a faragással, a bányaács fával való bánni tudása, a fa minden tulajdonságát ismerő, minden szálát érző kezek nagy mesterségbeli tudása. Említettem, hogy a palóc vidéken minden férfiember farag. Csak kevesen vannak azonban, akik gondolataikat a művészet új, a hagyományba be nem ivódott módján is ki tudják fejezni, s ráadásul úgy, hogy kimondják ezzel az ősük, egy falu és egy vidék közösségének gondolatait, tükrözik annak ízlésvilágát. Igaz ugyan, hogy nemcsak saját szűk közösségéhez szól alkotásaival Asztalos Johák, ahogy tette ezt a korábbi népművészet. De vajon hol ismerik annyira pl. Vidróczki Marci alakját, mint éppen a Mátra vidékén, ahol szinte a mai napig elevenen él emléke még a legkisebb gyerekek tudatában is, hiszen még szüleiktől is hallhatnak történeteket arról, hogyan tett jót Vidróczki a szegény emberekkel. Ezek a meseszerű elemek lengik körül véleményem szerint Asztalos Johák deli Vidróczkiját is. Vagy hol éreznék még olyannyira a vállra nehezedő háti, hátyi súlyát, mint Párád vidékén, ahol ez a teherhordó eszköz szinte soha nem került le az asszonyok válláról. Számunkra műalkotások Asztalos Johák munkái, saját közössége számára azonban a paraszti, falusi hagyomány állóvá halkított, sokszor szinte etnográfiai hitelességű tárgyai. Mezőgazdasági munkákat ábrázoló faliképei hiteles forrásai a régi me-