Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIA KÖRÉBŐL

tárgytípusok, formák, díszítmények materializálódott rendjét ki kell egészítenünk a fényképeken és leírásokban, rajzokban megjelenő formákkal. Ez együtt adhat teljes adatbázist a tárgysorozatokról, díszítményekről. A miskolci múzeum épületeinek, raktárainak helyzete, a raktározás lehetőségei soha nem közelítették meg az optimális feltételeket. Akkor sem, ha nem a múzeumnak az alkalmanként a Szinvába dőlő hátsó falát veszem jellemző állapotnak. A döntéshozók számára - országos és helyi szinten -, valójában soha nem volt elsődleges szempont, hogy a múzeumba került tárgyak a következő évszázadok számára is megmaradjanak kulturális örökségként. (Ebben magam nem észlelek elmozdulást az elmúlt évtizedben sem!) Egy vidéki múzeumnak, - de így lehet ez a nagy fővárosi intézményekkel is -, napi szinten kell jól muzsikálnia ahhoz, hogy hosszabb távú szakmai céljaihoz is eséllyel lásson! Ebben bizonyos divatok is belejátszhatnak - például a népművészet iránti érdeklődés fokozódása, vagy az újabban gombamód szaporodó településmonográfiák divatja -, de akár egy érdeklődő polgármester vagy önkormányzati bizottság is fordíthat a mozgások irányán. (Megjegyzem, hogy a megyei és városi önkormányzatok kulturális bizottságaiban már második ciklusban nincs szakértőjük a közgyűjteményeknek.) Térségünkben különösen megfigyelhető, hogy a közgyűjtemények hosszú távú céljaihoz mindig a napi társadalmi sikereken át vezet az út, s hogy itt ebben jószerével senki nem gondolkodhat több generációval előre. Magam úgy gondolom, hogy ez megint nem csupán financiális kérdés, hanem a generációk életének folytonosságában, organikus viszonyában bekövetkezett zavar, ami belátható időn belül nem orvosolható. Közgyűjteményeink belső térarányainak megkonstruálásánál valójában soha nem volt irányadó az a szakmai evidencia, hogy a világ múzeumaiban levő műtárgyállománynak - becslések szerint - 4-5%-a csupán, ami kiállításokban szerepel, vagy már szerepelt. Szakmánk sem sietett soha normatívakkal a gondokkal küzdő intézmények segítségére. Külön téma lehetne a restaurálás kérdése, ami - megítélésem szerint - eszköztárában a legtöbbet fejlődött az elmúlt évtizedek múzeumügyében, mégsem lesz képes talán soha közelről követni egy nagyobb közgyűjtemény folyamatosan jelentkező állagvédelmi és restaurálási elvárásait. Restaurátorok csak a megyei központban, a Herman Ottó Múzeumban dolgoznak: egy fém-, egy fa-, egy textil-, egy képzőművész és négy kerámiára szakosodott restaurátorunk van. Tevékenységüket elsősorban a régészeti leletek kötik le, a néprajzi gyűjtemény messze nem élvez prioritást. Ha arra gondolunk, hogy egy nagy értékű történeti textília restaurálása akár többéves feladat is lehet, akkor nem túlzottan biztató a jövőkép. (Hogy a vidéki intézmények anyagát ne is említsem.) Az előzőek jelzik, hogy a miskolci múzeum néprajzi tárgygyűjtő tevékenységében sok esetlegesség volt az elmúlt évszázad során, ami éppen úgy magyarázható a tradicionális paraszti tárgykultúra egész vertikumára kiterjedő, szisztematikus gyűjtés késői megindulásával, mint a múzeum szegénységével, sok esetben nehézkességével, sokirányú helyi társadalmi-kulturális feladataival,