Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIA KÖRÉBŐL

mint - az amúgy sokat dolgozó munkatársak - mulasztásaival. Valamit enyhít a hiányérzeten természetesen, hogy a mai megye területéről igen sok tárgy került a Néprajzi Múzeum, a sárospataki Rákóczi Múzeum és a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, a debreceni Déri Múzeum, az egri Dobó István Vármúzeum, s más közgyűjtemények néprajzi kollekciójába. Az elmúlt évtizedekben a magyar néprajzi kutatás - együtt persze más történeti diszciplínákkal -, sokat tett annak feltárásában, megismerésében, hogy a nemzeti kultúra tárgyi örökségének az a vonulata, amit gyűjteményeinkben a most újra gyökeresen átalakuló paraszti műveltség hagyatéka képez, jószerével a falusi műveltség történetének egy jól behatárolható szakaszát reprezentálja. A kollekcióinkban generációkon át előszeretettel gyűjtött néprajzi tárgyak többsége nem ősi, sokkal inkább a paraszti polgárosodás időszakában született, formálódott meg, tárgyaink többsége az 1880-1890-es és az 1950-es évek közé eső időszak tárgyi világát reprezentálja. Annak az eddiginél árnyaltabb megvilágításában, hogy a ránk maradt tárgytípusok milyen időrendben értelmezhetők, melyek sokgenerációs eszközök, melyek tartoznak organikusan az egész európai paraszti hagyományba, ill. melyek lokális fejlődés eredményei, csak az egyes gyűjtemények keretein messze túllépő kapcsolatrendszer segíthet. Nem kétséges számomra, hogy közös leltárt kell készítenünk: számba kell venni a meglévőt, mert csak annak alapján tudjuk kiegészíteni - szerintem nem is túl sokáig -, a paraszti kultúra lezárult korszakának - láthatóan szűkülő - tárgyi univerzumát. Adósságunk a tárgyegyüttesek katalógusokban, kataszterekben való feldolgozása. Azt hiszem azonban, hogy ennek a nyilvántartás korszerűsödésével jött, jön el valóban az ideje. Ebben - úgy gondolom - soron következő feladataink jobbára közösek. Fontos, hogy ne csupán megértsük, de a napi gyakorlatban is figyeljünk arra, hogy a közigazgatási határok, a gyűjtőkörök semmilyen adekvát kapcsolatban nincsenek a tradicionális kultúra tárgyi és szellemi jelenségeinek tömbjeivel. Legfeljebb olyan módon, hogy a gyűjtemények hatásköre gátolja a hagyományos műveltség regionális tagoltságának megértését, tárgytípusainak és tárgysorozatainak, ill. azok elterjedésének - történetiséget is sugalló - értelmezését. Azt gondolom, hogy a továbblépés csak az egységek fokozott együttműködésével, közös programjaival lehetséges. A magyarországi néprajzi gyűjtemények mai helyzete, a nyilvántartás és a hozzá kapcsolódó informatika, nem utolsósorban a tárgytörténeti kutatások lényegében felmentik az egyes múzeumokat az alól, hogy kollekcióikban az adott közigazgatási egység területéről az elmúlt századok tárgyi univerzumát leképezzék. Kétségtelen persze, hogy ebben a vonatkozásban szakmánknak nagyon sok adóssága van, beleértve a muzeológusok többsége szemléletmódjának változását is. Meg kell szoknunk, hogy más gyűjtemények is léteznek, s hogy egy magángyűjtőnél is nagyon jó helye lehet a műtárgyaknak. A fontos az, hogy tudjunk róla, ismerjük a feltalálási helyét. Hogy konkrét példát mondjak: múzeumunkban egy évet sem ért meg annak a tárgyvásárló bizottságnak a működése, amit a gyűjtemények feletti, intézményi érdekek kifejezésére hoztunk létre, arra, hogy a rendkívül szegényes tárgyvásárlási