Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ
A népi kapcsolatok néprajzi kutatásáról (Zsiros Miron könyvbemutatóján) S zerencsés helyzetben van a Miskolcon, ill. a megyénkben tevékenykedő kutató, ha az interetnikus kapcsolatok históriáját vizsgálja: térségünk nem csak a különböző népek vándorainak találkozóhelye, hanem manapság már az azok történetét, művelődéstörténetét, néprajzát vizsgálóké is. Magam személyesen is nagyon sokat köszönhetek az utóbbi találkozásoknak, hogy csak a jelenlevőket említsem: Jobbágy Máriáét, aki a megyebeli ruszinok nyelvének kutatója, Zsíros Mironét, aki a Délvidékről került ide, s a bács-szerémi ruszinság kitűnő ismerője, amint azt a most bemutatásra kerülő könyve is igazolja, nem utolsósorban Udvari Istvánét, a jeles szlavistáét, akivel több közös tanulmányt írhattunk az elmúlt évtizedben. Szerencsés vagyok, mert konferenciák szervezőjeként, kötetek szerkesztőjeként rendre találkozhatok ezzel a problematikával. Úgy gondolom, mára egyértelmű, hogy a 21. század is a többség és a kisebbség viszonyáról, harmóniájáról és konfliktusairól, az ezekkel kapcsolatos várakozásokról fog szólni Közép- és Kelet-Európában csakúgy, mint a világ más tájain. Talán nem egyszerűen értelmiségi ábránd, hogy a kutatóknak - akik a közös múlt tanulságait feltárják, ismerik - fontos szerep juthat ebben a helyzetben. Hadd emlékeztessek ebben az összefüggésben - az alapvetően etnikumot vizsgáló - magyar néprajz néhány előzményére, amiben Herder hatása jól lemérhető. 1822-ben Csaplovits János arról értekezik, hogy Magyarország Európa kicsiben. (Némiképp ellene is mond a kis népekkel kapcsolatos herderi jóslatnak.) 1890-ben a megalakuló Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi szakosztályokat is létrehoz. Az egész kutatástörténeten végighúzódik mind a keleti örökség és/vagy európai fejlődés, mind pedig - sokaknak, máig - a magyarság és/vagy európaiság örök dilemmája. Mindezzel együtt, a kárpát-medencei magyarság történetébe és néprajzába a kutatás határozottan belefoglalta a magyarromán, a magyar szláv érintkezések folyamatát és kulturális hatását. A magyar néprajz legjobbjai a két világháború között is figyeltek arra, ami összeköt, s nem csupán arra, ami elválaszt. Ennek nem mond ellent, hogy Trianon traumáját követően meg kellett fogalmazni a magyarság jelenlététnek, térségi szerepének mibenlétét és jelentőségét. Kétségtelen, hogy ezt számosan - hol okkal, hol nem félreértették. Mert aligha lehet vitatni, hogy az új országhatárok szinte soha nem etnikai határok, s nem is nyelvhatárok, ami - bár csak egyike a kulturális határoknak - az etnikai hovatartozás megjelenítője is. (Arról nem szólnék, hogy önmagában az etnikum, a nemzethez tartozás vállalása vagy jelentőségének eliminálása önmagában megosztja társadalmunkat, értelmiségünket.)
