Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

vidékre tette át a tanszék munkáját, hogy aztán megint vissza-visszatérjen a Hortobágyra és környékére. Születtek persze ragyogó eredmények, hogy csak Ferenczy Imre és Ujváry Zoltán közös opuszára, vagy - a másik tájról - Ikvai Nándor munkájára utaljak, de bizonyos, hogy a hosszú időn át a kartográfiai módszer bűvöletében élő Gunda professzor átfogó kép megszerkesztésében gondolkodott. Vélhetően ez a távlatosság volt az egyik oka a munkák torzóban maradásának is. (Tudjuk a Farkas József által közölt levelezésből, hogy Gunda Béla Szatmár esetében is regionális atlaszban gondolkodott. Hogy ez Szolnok megyében megvalósult, vélhetően egy átlagon felüli erőket koncentráló szakmai körnek köszönhető.) Vagyis: kell egy csapat, kell egy-két rakkoló, húzó személyiség, s kell egy intézményi háttér. Ennyit a dolog emberi oldaláról. 2. Amint arra vitaindítójában Dankó Imre is utalt, rengeteg a metodikai bizonytalanság. (Alkalmanként persze a gyakorlati munka helyett is!) Ma már nem vitás, hogy a táj és ember viszonyában, a műveltség időbeli szakaszoltságának és térbeli változatainak megértésében, nem is szólva a tradicionális műveltség interetnikus folyamatainak és változásainak kérdéséről, csak több tudományág közös célú és azonos elvű együttműködése révén remélhetünk megoldást. Ma már nem beszél senki interdiszciplináris kutatásokról, mert azok többé-kevésbé evidensek, a komplex táji-történeti vizsgálatok nem nélkülözhetők sem a társadalom, sem a kultúra kutatói számára. Hasonlóan nem lehet kétséges az sem, hogy a történeti tájat egységében kell vizsgálni. S nem csupán annak az evidenciának az okán, hogy térségünkben az államhatárok jószerével soha nem nyelvi és etnikai, még csak nem is kulturális határok, hanem azért is, mert úgy látszik, hogy manapság a pályázatok, komolyabb financiális hátteret jelentő források preferálják két vagy több ország, különösen is a határ menti térségek intézményeinek együttes tevékenységét. Ha valaki viszonylag távolról szemléli a térség tudományos eredményeit, akkor is egyértelmű, hogy a megyében rendelkezésre áll az a tudományos kapacitás, amelyik a fenti elvárásoknak - kellő szervezéssel - képes megfelelni. Ráadásul a kutatók - geográfustól, régésztől, történészen át nyelvészig és etnográfusig - éppen a regionális vizsgálatokban a legeredményesebbek, s ebből nőtt, nő ki távlatosabb munkásságuk is. 3. Kérdés, hogy a kutatás eddigi, meglehetősen szerteágazó eredményei - lásd Dankó Imre 1984-ben megjelent nagy bibliográfiáját -, mennyire foghatók egy képbe, s kiegészíthetők-e egy organikusan hozzájuk illeszkedő, azonos elvek mentén elvégzendő új vizsgálattal. Aligha képzelhető el ma már egy távlatosabb tájkutatás az azt előkészítő elvi, módszertani viták, s az azok jegyében megfoganó, közösen kitűzött célok nélkül. Szűkebb szakmánknál maradva, bizonyos, hogy ma már nem ugyanazt és nem ugyanúgy kell kutatni, ahogyan az 1950-es, 1960-as években. Aki rendszeresen dolgozik terepen, az tudja, hogy - éppen a tradicionális műveltség szerkezete, működése miatt - ma is fel lehet találni akár archaikus elemeket is, egészében azonban megváltozott a műveltség állapota. Nem lehet mellőzni a változások okainak, összetevőinek, nem utolsó-