Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ
Szatmár kutatásáról N agyon köszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy a Szatmár-kutatás témakörében - vélhetően az elszármazott jogán - megszólalhatok, de rögtön mentegetőznöm is kell, hiszen a kitűnő Dankó Imre után, aki nem csupán az összes magyarországi tájon kutatott, s mindenhonnan publikált már, de vélhetően még a 10 soros kereskedelmi reklám szórólapokat is ismeri egy-egy táj nyomtatott sajtótermékeiből, nem könnyű érdemben nyilatkozni. Nem is az eddigi eredmények felől közelíteném meg tehát a témát, hanem inkább a remélt célok, távlatok irányából, tudva természetesen, hogy a megvalósítás lehetősége és felelőssége a megyei múzeumi igazgatóság, különösen is a Szatmári Múzeum és a köré szervezhető szakembergárda szellemi és anyagi kondícióján múlik és nyugszik. 1. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy miként, milyen erőkkel, milyen tempóban zajlott és valósultak meg - más esetekben miért nem realizálódtak azok a munkák, amelyek egy-egy történeti táj, akár koherens műveltségi tömb, csoport kutatását célozták. Gondoljunk például a palóckutatásra, a Hortobágy vizsgálatára, Zemplénre, s természetesen Szatmár megrekedt néprajzi tanulmányozására, is. Még a csupán néprajzi szintézist célul tűző feladatok is több munkatárs hosszan tartó, szervezett együttműködését igénylik, ami csak bonyolódik több diszciplína bevonásával. Úgy látom, hogy a dolog csak akkor működik, ha van egy koherens csapat, s van egy-két húzó, szervező ember, aki az átlagosnál messze többet vállal az adott feladat megvalósításáért. Azt gondolom, hogy rendkívül szerencsés hajtóerőt jelent, ha egy fiatal kör szerveződik az ilyen feladatok megoldására (lásd Szolnok megye hatalmas munkával megvalósult, részben megvalósult Néprajzi Atlaszát): ebben a munkában nőnek fel, érnek be a fiatal szakemberek, akik valószínűtlenül nagy energiákat képesek megmozgatni, s átlendítik a munkát a holtpontokon, még mielőtt felnőtté válásuk szétfeszítené fiatalos baráti kapcsolataikat. Különösen szerencsés, ha például egyetemi tanszék, hallgatók állnak a vállalkozás hátterében, akik egy sor feladatot előmozdítanak, legjobbjaik pedig akár be is érnek kisebb konkrét cél megvalósításában. Ilyennek látom most a Gömör-kutatást, amiben az előbb említettekből több tényező ötvöződik szerencsésen. Ugyanakkor - gyanítom, nem ismerem a részleteket -, ezekből hiányzott valami akkor, mikor elakadt a szép reményekkel kecsegtető Szatmár-kutatás, amihez, ma már látjuk, nem akármilyen fiatal generáció állt rendelkezésre: hogy a már örökre elmentek közül csak Ferenczy Imrét, Szabadfalvi Józsefet említsem, s ne szóljak a - hála Istennek - ma is közöttünk, itt is jelen levőkről. Hozzáteszem, hogy hasonló módon elvetélt a Zemplénihegyvidék monografikus kutatása is: Gunda professzor Szatmárból a montán
