Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK

és a búcsú pillanatában még csak apró csírájában hajthat ki a nemlét elfogadása, a feledés, amit nehéz lábbal tipor a visszavonhatatlan és megmásíthatatlan halál. Csodáltuk a cserépfalusi parasztasszony gyönyörű, szedett piros csíkos halotti lepedőjét, aminek egyik végén mákgubós, a másikon madaras csík van, s aki elmondta ennek kapcsán az élet örök körforgását: a megérett magvakat a madár felcsipegeti, magasra viszi, visszaejti a földre, amiből aztán újra mákgubók és magvak teremnek. Csodáltuk, de talán mindketten sejtettük, milyen nehéz ezen az örök mezsgyén egyedül, az egy embernek átlépnie. Inkább arról beszélgettünk, hogy mi van a néprajzban. Hogy mit írt Gunda professzor a levelében. Meg arról, hogy kicsi a lakás, hogy Tamás már iskolába megy, hogy Nóri balettóráján mit újságolt valaki, hogy ki kell cserélni a házon a tetőt, hogy Papa betegeskedik, hogy a gyerekek milyen eredményesek a gimnáziumban, az egyetemen. Ritkuló beszélgetéseink közben tárgyak gyűltek, cikkek, könyvek születtek. Beszéltük, hogy a Szabadfalvi József irányításával országos szakmai rangot szerzett múzeumból a legtehetségesebbek és legtöbbre hivatottak - veled együtt - sorra kirepültek: mind fölfelé, egyetemi katedrákra, nagy közgyűjtemények, múzeumok igazgatói stallumaiba. Aztán arról is, hogy helyettük újra fiatalok jöttek, akiket legalább néhány jó szó erejéig még magad köré vontál. Aztán, hogy nekik is lakás kellene, meg témák, jó témák, amiben megérzik a szakma ízét... És közben elmúlt az életünk legjava, s egészen elmúlt, derékba tört a Te életed. Munkádat, kezeid nyomát megőrzi a múzeum, amiért Te muzeológusként, a néprajzi osztály irányítójaként, később igazgatóhelyettesként nagyon sokat tettél. Úgy szeretnénk, ha a textilgyűjtemény, amit Te darabról darabra tudtál, kézbe fogtál, mostantól a Te nevedet viselné! Drága Márta! Örökre búcsúzom tőled a múzeum valamennyi munkatársa nevében. Búcsúzom igazgatónk, Veres László helyett is, akit külföldi útja szólított el a végtisztességről. Külön is búcsúzom azon munkatársaid nevében, akik még a hangodra, lépteid koppanására is sokáig emlékeznek majd. Remélem, olyanok jönnek majd utánunk is, akik megőrzik nevedet, s mindazt, amit a múzeumért tettél! Csak ebben bízhatunk, s ezért kell most mennünk: a holnap számára ki kell takarnunk a múzeumban halálodkor lefedett tükreinket! Nyugodj békében Márti ! (Miskolc, 2000. február 2.)