Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK

annyiunk élete más és más; mégis úgy érzem, hogy ma is itt kellene ülnöd a múzeumban, írni a dolgozataidat és könyveidet. Eddig nem adatott meg a lehetőség, hogy elbúcsúzzak Tőled, majd két éve hordom magamban ennek terhét. Legyen hát ez a rövid recenzió az én végtisztességem! Nyugodj békében Ernő! * 1996 tavaszán, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke és a Budapest Galéria megbízásából a Szent István Társulat adta ki Kunt Ernő posztumusz tanulmányát Fotóantropológia címmel. (A kötet impresszumában 1995. szerepel a megjelenés éveként.) A szerző (1948-1994) a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa volt, majd 1993-ban O alapította meg a Miskolci Egyetemen az antropológia tanszéket. Kutatásainak középpontjában mintegy másfél évtizeden át a temetők, a magyar parasztság halotti és temetkezési szokásainak vizsgálata állt, de általános összefüggéseiben is foglalkoztatta a népművészet, a kommunikáció elmélete. Kreatív alkotó tevékenysége, rendkívüli műveltsége, számos külföldi tanulmányúton is gazdagított felkészültsége egyaránt alkalmassá tette kultúraelméleti kérdések megválaszolására, s az intenzív terepmunkán, recens gyűjtésen alapuló témák feldolgozására. A vizuális kultúra minden vonatkozása érdekelte, maga is magas szinten rajzolt és fotografált, így szinte törvényszerűen jutott el a vizuális antropológia területére, melynek vizsgálata - együtt a fotográfia elméletének kérdéseivel - élete utolsó évtizedében elsősorban foglalkoztatta. Jelen kötetben, mint egy önálló tanulmányokból álló füzér, a témával kapcsolatos elméleti eredményeit összegzi, kiegészítve azt egy gazdag példatárral és egy esettanulmánnyal. Kunt szemléletét, jószerével függetlenül az antropológia ez irányú feladatkijelölésétől, komplex látásmód, rendszerelvű, a jelenségek minden összefüggésére kiterjedő figyelem jellemezte. Interdiszciplináris felkészültsége, filozofikus gondolkodásmódja tette lehetővé annak árnyalt bemutatását, hogy a tárgyi környezet, hangsúlyosan a fotó miként árulkodik az adott miliőben élő emberről, s miként ismerhető meg a privát szféra, miként fogalmazódik meg a privát mitológia ezekben a tárgyakban, képekben, s az azokat használó emberben és környezetében. Úgy véli, hogy a kép története kiegészíti a nagy történelmet, egyszersmind - mint zárványt - magában is őrzi azt, hasonlóan magába foglalva az időt. A fotográfiát a kultúra képmásának tartja, ám gondosan ügyel arra, hogy az értelmezés ne maradjon meg a mikrotársadalmak műveltségének szintjén, hanem egyértelmű legyen a helye a társadalom és a műveltség egész organikus rendjében. A fénykép nem csupán az etnológiai/antropológiai tényrögzítéssel forradalmasította a kultúra kutatását, hanem igen tág teret biztosított a nonverbális műveltség vizsgálatának. A nonverbális kommunikáció az emberek közötti viselkedésben, az emberek közötti viszonyban, nem utolsósorban az emberek és a