Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK

tárgyak viszonyában ragadható meg a fotó segítségével. Jóllehet a kinéziskutatás, a proxémika, a koreometrika és még számos más kutatási metódus a maga módján kiaknázza ezt a forrást, Kunt a vizuális információ általános elvi értelmezésén fáradozik, egyértelművé téve, hogy a fényképezés - mint technika és mint kutatási módszer - a látvány érdekessége, szépsége, direkt informatív szerepe felől a belső figyelés, az immanens rendszer értelmezése felé halad. Nagy jelentőségű Kunt tanulmányának metodikai fejezete, melyen a fényképgyűjtés terepmunkáját, a fotógyűjtemények nyilvántartásának és feldolgozásának lehetőségeit taglalja. Részletezően ismerteti a paraszti fotóhasználat történetét, a fényképezés és fényképezkedés hatását és szerepét a polgárosodó paraszti műveltség egészében. Sokoldalúan járja körül a fényképészek, a fényképi jelölés és jelentés szétágazó problematikáját, részletezően mutatja be a fényképkészítés alkalmait, a fotóhasználat szokásait és rendjét. Konkrét esettanulmányként építette kötetébe a szerző a matyó népművészet, s annak sokféle vizuális megjelenítésének problematikáját, azt a vizuális folklór és folklorizáció folyamataként értelmezve. Részletezően mutatja be, hogy a matyóság - az idegenforgalom és a vizuális képanyag tömegtermelése révén - miként vált a magyarság megjelenítőjévé, példájává, mintegy leváltva ebben olyan, korábban reprezentáns csoportokat, mint a székelység vagy a palócok. Nagy figyelmet szentel ebben a folyamatban a matyó társadalom és az azt reprezentáló matyó népművészet 20. századi történetének, s az ezt rögzítő, egyszersmind befolyásoló fényképészek tevékenységének. (Weisbach Rilly működésével korábban külön tanulmányban is foglalkozott.) Ebben a vonatkozásban is rendkívül tanulságos a könyv képmelléklete, melyben a szerző a tudományos interpretálás lehetőségeit is bemutatja. A könyv egészén végighúzódik a szerző alapvető dilemmája: a tudományos megismerés objektivitásának, illetve korlátainak kérdése. Az írásból egyértelmű, hogy Kunt számára mindez nem csupán tudományos probléma, hanem tudományetikai kérdés is. A szerző ennek megválaszolásában roppant igényes, igen árnyaltan, körültekintően jár el, jóllehet nem hagy kétséget afelől, hogy mint minden kutató - maga is kialakította saját „mitológiáját" a tradicionális műveltség, illetve annak vizuális vetülete értelmezésében. Most, a szerző halála után, különös érzés olvasni a kötet záró fejezetét, melynek ő az epilógus címet adta. Ebben nem csupán saját tudományos életútjának állomásairól, a gondolkodásmódját leginkább befolyásoló mozzanatokról, hatásokról emlékezik meg, hanem mintha azt sugallná, hogy befejezettnek érzi az életművét. Befejezettnek a munkát, de megoldatlannak az alapvető kérdést: a fényképezőgép optikája valóban nem takarja-e el a valódi látványt, nem fedi-e el a látvány való értelmét. „Azt nem tudtam eldönteni ezután sem, hogy képeim jók-e vagy rosszak, csak azt, hogy megnyugtatnak engem. Azt tudtam csak, hogy hogyan nézzek nyugodtan a keresőbe, abban a reményben, hogy most már találok benne olyan képet, amely nem fedi el előttem jelentését. S e tanulásban különös szerepük van az emberek személyes szférájához tartozó családi fényké-