Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK

Szubjektív megjegyzések Kunt Ernő Fotóantropológia című posztumusz kötetéhez H

etek óta olvasgatom és tologatom könyvedet az íróasztalomon: írnom kellene róla. Róla és Rólad, hiszen a halálod óta eltelt majd két esztendő alatt még nem volt alkalmam az elbúcsúzásra: nem írásban, de még a végtisztességben sem. Úgy mentél el, ahogyan éltél: titokban tartva életed - és halálod - részleteit. Nem voltunk barátok, a szó köznapi értelmében véve a barátságot: ahhoz nem csak Te, de én is elég nehezen „vegyültünk", de voltak közös munkáink, s közelről láttuk egymás szárnyalásait és mélyrepüléseit, lelkesedéseit és kudarcait, a bohócság vállalásáig menő próbálkozásait a beilleszkedésre és a szótlan önbezártságig futó kirekesztést - mások és önmagunk által. S voltak beszélgetések, klasszak, ahogyan Te mondanád, amiből nem csak az látszott, hogy sokkal felkészültebb és műveltebb vagy mindannyiunknál, hanem az is, hogy nehezen adsz engedményeket, s hogy a nagy ember fizikailag is és lelkileg is roppant törékeny. Alázatosan tudtál figyelni a másikra a beszélgetések során, komolyan vetted a beszélgetőtársat, magad választván ki a legalkalmasabb szellemi és lelki kondíciót e találkozásokhoz. Pedig volna még! Számos megbeszélni való volna, s nem csak a fotóantropológiáról. Hanem arról, hogy nem vetted-e túl komolyan ezt az egész ostoba világot, amiben élünk? Nem szorítottad-e be túlságosan magad a halál árnyékába, tovább szűkítve habitusod által amúgy is szűkösre szabott mozgásteredet az egyes emberi közösségekben? Hogy nem volt-e törvényszerű meditativ, filozofikus alkatoddal a kívülállásod ezen a lendületes, praktikus, pragmatikus közösségen - amikor ez a - jórészt első generációs értelmiségi „csapat" a hórukk munkákat becsülte leginkább, s bizony elég sokáig ott érzékelte a tudomány és a műveltség határait, ameddig a saját látószöge elért? S hogy nem voltál-e olykor magad is kicsinyes és türelmetlen, magad is vágyva a jó szóra - amit Te sem adtál könnyen -, megbecsülésre, elismerésre? Hogy miért mentél el ilyen fiatalon, ötödfél évtizeddel magad mögött, itt hagyva oly sokáig remélt gyerekeidet, munkádat, s mindent, aminek rendszerelvű megértésén mindig spekuláltál? Hogy nem maradt-e számodra is megválaszolatlan az élet legalapvetőbb kérdése: az elmúlásé, amit oly sokáig kerestél az elmenők szemében csakúgy, mint a sírkertek csöndes magányában? S hogy miért maradtál belül mindig magányos, sok-sok ember és örömök, sikerek közepette is? Mindezekre, félek, már sosem kapunk választ. Soha nem tudjuk meg azt sem, miként őrizhetjük meg egymást és magunkat egy kis emberi közösségben, mikor és merre kell lépnünk, hogyan és meddig kell és lehet megőriznünk önmagunkat sodró világunkban. Lehet persze, hogy e kérdésekre egyáltalán nincs válasz, mind-