Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

fogyasztási módok más-más élvezeti értéket helyeznek előtérbe, így más dohányfajtákat igényelnek. A dohányzás módjainak változása nem zajlik simán és gyorsan, s hódolóik igen gyakran szólják le a másfajta dohányzási szokások követőit, nem elhallgatva, hogy az eltérő füstölési módok általában is a maradiság, konzervativizmus, illetve a haladó szellem, az új gondolkodásmód befogadására való készség megnyilvánulásai. Bár Méliusz Juhász Péter herbáriumában (1570) a dohány még gyógynövényként szerepel, villámgyors a karrierje, amit kétségkívül segítenek a háborús évtizedek is. A 16. század végén a végvári katonák már pipáznak, a csaták szünetében pedig a dohánnyal üzletelnek a magyar és a török katonák. Nem akasztják meg a dohányzás gyors elterjedését a különböző tiltások, amelyek - hasonlóan Európa más országaihoz - a polgári forradalomig elkísérik a füstölés történetét. A tiltások között „racionális" ok is szerepel: a tűzvédelem a városok létkérdése. De ellenkezik a dohányzás a feudális renddel - tiltása ilyen módon főleg a jobbágyot sújtja -, s különösen az annak támaszát jelentő egyházzal, amelyik a dohányt Júdástól vagy az ördögtől származtatja, ami szükségképpen romlást, pusztulást hoz. VIII. Orbán egyházi átka (1624) azonban magát a papságot sem tartóztatja meg a dohányzástól. Hiába az erdélyi országgyűlés tiltó rendelkezése (1662-63), Gömör (1667), Zemplén (1676) és a többi felföldi vármegyék tiltása, hiába a pellengér, a kaloda, a kollégista diákok büntetése vagy kicsapása. Nem segít Szentpéteri István prédikációjának tiszta okfejtése sem (17-18. század fordulója): „Aki bűnt cselekszik, az ördögtől vagyon. Aki dohányoz, bűnt cselekszik. Tehát aki dohányoz, az az ördögtől vagyon". A dohányzás Európában a pipázás formájában terjed el, s egyeduralkodó hazánkban is majd három évszázadon át. Később a tespedő, konzervatív nemesi életforma jelképévé válik. A polgárság szakít a pipázással, de a parasztok között az még századunkban is a jómód, a tekintély jele. Európában igen változatos formákat ölt a pipa, amelyek azonban nem földrajzilag térnek el elsősorban egymástól, hanem társadalmi rétegenként különülnek el. A jobb módúak díszes, faragott tajtékpipát szívnak, a polgárság a porcelánt kedveli, az ón a matrózok révén terjed. A köznépnek leginkább a cseréppipa marad, s Magyarországon csak azt gyártják. Differenciáltak az együtt élő népek és társadalmi rétegeik dohányzási szokásai is. Pl. az északkeleti országrészben a magyar nemes - hasonlóan a lengyelhez - csibukot szív, ugyancsak hosszú szárú pipával fejezi ki vagyoni helyzetét a tehetősebb zsidó, a hegyi gurál, hucul viszont rövid pipát (pfeika) szorít a fogai között még munka közben is. A cseréppipa századokon át közönséges tömegáru Magyarországon is, amit a középkori régészeti leletek is igazolnak. Készítésének legjelentősebb központja Debrecen, ahol a fazekassághoz kapcsolódva a 17. századtól készül - kezdetben titokban. Ecsedi István kutatásai szerint a 19. század elején a cívis város önállósodó pipakészítői évente 10 millió darabot állítottak elő, sokféle formában: még a múlt század végén is 30-féle pipa készült. Híresek voltak, s Hollandiáig, Angliáig