Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

eljutottak makrapipáik és tányéros pipáik, a református kollégium tógás diákjai pedig elképzelhetetlenek voltak - a tiltások ellenére - a longissima, a hosszú szárú pipa nélkül. A pipázás közösségi alkalom: közismert, hogy írott artikulusokkal rendelkező pipázó társaságok léteztek szerte Európában, pl. I. Frigyes udvarában. (A Balkán és a törökség - közösen élvezhető - vízipipája, a nargilé nálunk nem terjed el.) Pipázni csak nyugodtan lehet, a nyugodt füstölés pallérozza az elmét is, amint arról Faludi Ferenc híres pipaverse tanúskodik. A pipa „összenő" tulajdonosával, nem ritkán elkíséri őt akár a koporsóba is. A dohány megtömésének, a rágyújtásnak, kéztartásnak, az izzó dohány tömörítésének, a gesztusoknak külön jelentősége van. Amíg Amerikában a dohánylevelek rágása a füstölés nélkül is elterjedt, addig nálunk a bagózás „mellékterméket" hasznosított: a megperzselt, félig égett pipadohányt rágták. Olyan foglalkozási csoportoknál terjedt el leginkább, ahol a nyílt láng használatát tiltották (bizonyos bányák, huszárkatonák stb.). A parasztok nem igen bagóztak, legfeljebb az idős, szegény emberek. Nyelvünk „Bagót sem ér", „Bagóért vette!" kifejezései pontosan tükrözik e dohányzási mód megítélését. Csikk szavunk a francia zsargon (la chique) 'bagó' kifejezésének átvétele. Talán az idegen hatásnak, a németséggel szembeni ellenállásnak is szerepe lehet abban, hogy az Európában előkelő körökben a 18. századtól tért hódító burnót (tubák) hazánkban nem honosodik meg igazán. A Csatkai Endre által fellelt 18. századi gúny vers valóban a németség etnikus vonásaként tünteti fel a finomra őrölt dohány felszippantásának élvezetét. „O te csudálatos német / Jer hadd fössem le a képed / Hatszögletes kalapoddal / Tubákos orroddal". A szivar élvezete Európában a 18. század elején, Magyarországon csak az 1840-es évektől terjed el. Maga a szó - a dohánytermesztőként is ismert Vörösmarty Mihály leleménye: a korábbi cigaro és szipa alakokat helyettesítette a szivárog szavunkból származó szivarral. Szontágh Gusztáv, aki nemcsak jeles kritikus, esztéta és filozófus volt a reformkorban, hanem az okszerű dinnye- és dohánytermesztés szakértője is, 1844-ben írja a szivarozásról: „...ezen divat lábra kapott, s Budapesttől terjedve hazánk minden előkelő városaiban elhatalmazik, úgy hogy már most szobáján kívül pipáját senki sem használja". Mivel a jó szivarokat külföldről hozták be, másutt így kárhoztatja a magyarországi gyártást: „Szivart gyárt most boldog, boldogtalan, nincs valamire való városka, hol avval nem foglalkoznának, a' pesti Király utza pedig hemzseg ily zuggyárosoktól. És a szivarozó közönség elárasztva annyi tudatlan himpellér nyomorult csinálmányától, bosszankodva szíjjá az ízetlen s rossz szagú füstöt, türelmét kezdi veszteni, s nem egy védegyleti tag megbánta már, hogy a külföldi szivarok használatát magának aláírásakor ki nem köté." A dohányzási szokások legnagyobb átalakulását a cigaretta elterjedése hozza. A papírba burkolt dohányrudacskák valószínűleg Brazíliából indulnak el hódító útjukra, amerikai gyártásuk kezdetben európai papírt igényel. Még az 1700-as években eljutott az óvilágba, ahol Spanyolország és Franciaország voltak