Goda Gertrud: Tóth Imre (Officina Musei 11. Miskolc, 2002)

Mind művészetében, mind magatartásában markáns egyéniség Tóth Imre festő- és grafikusművész. Képei megállásra késztetnek, beszéde magával ragadó. Egy őszinte ember, s talán éppen ezért lett művésznek is jelentős. Ez a dolgok summázata. De hogy a pályán eltöltött közel fél évszázad után mindezt ilyen egyszerűen ki lehessen mondani, Tóth Imrének sok megpróbáltatást kellett kiállnia. A szakirodalom leginkább „expresszív kolorizmus" kifejezéssel tudja körülírni azt a piktúrát, ami Tóth Imre szuggesztivitásának műben megtestesülő kifejezési formája. A világ dolgaira érzékeny művész képeit a belülről fűtött lendület izzítja tüzessé. De mielőtt ez a vulkanikus kitörés elérné a vásznat, lefékeződik a tudat által, s harmóniává oldódik. Egy olyan tiszta megnyilatkozássá, ami az alkotó legbelsőbb énjét tárja fel, s ugyanakkor él a festőművészet megtanulható lehetőségeivel, és hisz a színekben rejtőző szép örömében. Az expresszív kolorizmus kifejezés lehet, hogy nem is olyan helytálló. Mert ha egy-egy művön belül a színek elrendezését, formáját, felületkitöltő méretét alaposan szemügyre veszszük, s magunknak szegezzük a kérdést: miért is szép? - rá kell jönnünk, az ösztönösség mögött egy igen nagyfokú tudatosság, a posztexpresszionizmus húzódik meg, ami a képépítési szerkezetben, a kompozícióban van jelen, s melynek segítségével a feltárulkozás nem egyszerű vallomás csupán, hanem maga a táblaképművészet. A távoli múzeumok kortárs művészettel foglalkozó szakemberei Tóth Imrét mégis mint sikeres grafikust ismerik, s ez nem véletlen. A könnyen postázható technika „fekete-fehér, igen-nem" - egyértelműsége nagyobb lehetőséget ad számára, hogy a társadalomról és az emberi kapcsolatokról elmondja véleményét, s azt el is juttassa a nagyvilág művészeti seregszem-