Goda Gertrud: Tóth Imre (Officina Musei 11. Miskolc, 2002)

adottságai egyszerre fölfedezettek az utóbbi évek törekvésében a regionalizmus néven számon tartott törekvésben. Azt hiszem, az a festői, művészi világ, amely vállalja ezt a szűkebb tájat, korszerűbbé válik." A Kivégzés, Siratok, Terror és Árván című sokszorosító grafikák még 1978-ra datálódnak, de azok egyrészt szervesen kapcsolódnak a korábban született müvekhez, másrészt kötődnek az 1983-ban megvalósult főműhöz, a Közösen című mozaikhoz. Ezek a rézkarcok önmagukban több idődimenziót hordoznak. A szereplők sorsuk terhével megrakottan a régmúltba gyökerezve élik meg napjaikat, s a tragikus eseményeket soha nem felejtve veszik fel harcukat a jövő újabb nehézségeivel szemben. Bánatban megtört alakjuk egymásnak támaszul szolgál, megrendíthetetlen, statikus tömbként magasodnak saját múltjuk fölé. Tóth Imre talán a Kivégzés című munkájában jellemzi legszebben szereplőit. Ez azért is sikerült oly kifejezőre, mert a „túlélők" nem a megtört arcukkal, könnyeiket törlő, remegő kezükkel fejezik ki reakciójukat a jövőjüket meghatározó dráma felett, hanem dacosan, hátat mutató alakjukkal és a megingathatatlanságig lecövekelt lábaikkal. A Kivégzés túlélői a magasra állított horizontról felemelt fejükkel messzire látnak, s testük biztos mérnöki konstrukciója a mű egészéből kiragadva is külön figyelmet érdemlő. A „pajzsingü" férfiak elszántságát megtöri a gyász fátyla alatt rogyadozó nő esendősége. Mintha ugyanezen érzés asszonyi reakcióját fejezné ki a Siratok. A szép fiatal test ünnepi vigyázzba merevedett teteme fölé nehezedve egyek a siratok bánatukban. Kezükbe borult arcuk mögül zokogásuk felszakad, nincs vigasz, amit maguk közé engednének, egy életre szólóan öltötték fel gyászruhájukat. A kép szerkezete pontosan kifejezi az okot és az okozatot, s azt, hogy mindez soha el nem halványuló módon megmarad. A virágában elhunyt ifjú emléke élteti a hátramaradottakat, még akkor is, amikor már könnyeik elapadtak. A magyar népballadáktól komorabb érzést keltve emlékeztetnek e lapok Frederico Garcia Lorca szenvedélyes drámáira. A legprogresszívebb és legmesszebb mutató munkái is karcok. Mint első sorozata, ezek is a háborúról szólnak, de a békéért. Valamennyi tiltakozás azzal az agresszióval szemben, amit gyermekként közelről látott. A kultúrpolitikusok gyakorta a szemére vetették, miért e sok dráma, miért nem optimistább.