Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

hely- és helyzetkijelölése visszatükrözi a polgárosodás, a modernizáció ellentmondásait és a műveltség egész állapotát. Tekintettel a most zajló társadalmi-gazdasági folyamatokra, megítélésem szerint a társadalom- és kultúrakutatásnak közelebb kellene húzódnia a mai valósághoz, s nem szabad megállnia vizsgálataiban a hagyományosnak vélt állapotnál. Az persze kutatói habitus kérdése, hogy mindebben valaki a régies elemeket, vonásokat vizsgálja, vagy a társadalom és a műveltség újabb formációit. Kétségtelen, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése, a trianoni határok visszavonhatatlanul szétszakították a korábban működő táji-népi kapcsolatok rendjét, s az sem vitás talán, hogy ezzel - legalább átmenetileg - nehéz helyzetbe hozták e gazdasági kapcsolatok működésének számos szereplőjét. A születő nemzetgazdaságok sok tekintetben nem tudták felszámolni a földrajzi adottságok ellentmondásait, a határokon pedig soha nem szűnt meg átáramlani a „fekete kereskedelem" árukészlete. Gondoljunk csak pl. a csempészetre, ami éppen úgy a peremterületek iparcikkeit cserélte a sík vidék élelmiszerére, mint évszázadokon át a különböző tájak között működő munkamegosztás. Pl. a csehszlovákiai tűzkő vagy a bat'a cipő a két háború között is márkát jelentett a határ menti térségek magyarsága számára. Tévedünk azonban, ha nem vesszük figyelembe ezeknek a kapcsolatoknak a mai formáit és jelenségeit. A sztereotípiának számító magyar-lengyel kapcsolatoknak az 1980-as években részese lett pl. az a lengyel értelmiségi, akik néhány tucat lepedővel elindulva, Bytomtól, Krakkótól Miskolcig, Nyíregyházáig forgatta meg és szaporította kevéske tőkéjét. Talán számosan vitatják, szerintem a népi kapcsolatok modern formájának köszönhető, hogy a (Cseh)Szlovákiával érintkező magyar térségben igen sok gyermek a szlovák pelenkákban cseperedett, az olcsó szlovák korcsolyákban tanulta a téli sportot, s az ottani hátizsákokkal kelt útra. A miskolci piacon pár éve még szlovák brindzás nap volt, amikor olcsón be lehetett szerezni a (cseh)szlovák nemzeti ételnek is tartott juhtúrót. Többen foglalkoztak az elmúlt években azoknak a székieknek a kutatásával, akik a fővárosi aluljárókat és a belváros utcáit lepték el textíliáikkal. Az elmúlt esztendőkben egyre több kelet-délkelet-ázsiai árus jelent meg a hazai piacokon, sőt a városi üzletekben, sokfelé szinte átvették a helyi áruforgalom szervezését. A nyíregyházi, egykori ún. KGST-piacon ma is ott árulnak az Ukrajna területéről érkező kereskedők, s mindezeken a helyeken egy magyar, nem kis részben cigány közvetítői réteg is kialakult. A példákat mindannyian szaporíthatnánk. A közvetítő nyelv kialakulásától a csereformákig mindez egy sor olyan jelenséget produkált, ami nem kerülheti el a néprajzantropológia figyelmét. Mindezek vizsgálata egy árnyaltabb, ilyen módon hitelesebb magyar és középkelet-európai műveltségi képet formálhat meg, rámutatva annak mai állapotára, a hagyományos elemekre és a változásokra, vagyis a tradíció és a modernizáció sajátos öszszefüggéseire is.