Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)
ELŐSZÓ
számos összefüggését és jegyét is. Ismerjük e kapcsolatok szerepét tárgytípusok, eszközök terjedésében, munkatechnikák megváltoztatásában az aratóeszközöktől az erdőlés szerszámaiig." Ott van nyelvi lenyomatuk az árvái gyolcsosok magyar szavaitól a nógrádi viselet szlovák kifejezéseiig, a szőlőművelés szavainak átvételétől a szekerezés terminológiájáig. Talán jobban hiányoznak azok a modern táji monográfiák, amelyek mindezek szerepét - történeti beágyazottságukban - együttesen tárják fel. Hadd hozzak egy karakteres példát arra, hogy egy termelési táj miként integrálja több etnikum, több vallás kultúráját: Tokaj-Hegyalja példáját említeném. A dolog persze specifikus, hiszen a nagy munkaerőt igénylő, kis területen művelt, rendkívül nagy gazdasági hasznot hozó szőlő, hangsúlyoznám, nem monokultúra - lényegében magához vonzza a különféle csoportokat. Bár a ködbe vesző múltba tűnik, de tudható, hogy a viszonylag kicsi, kb. a régi kecskeméti határnyi területen létrejött tucatnyi oppidum szőlészetének és borkultúrájának Árpád-kori megformálásában részt vettek a vallon telepesek. A mezővárosok a 1617. században nagy számú extraneus birtokost kapcsoltak a termelés rendjébe, közöttük pl. lengyel és szlovák földesurakat, városi polgárokat. A nagy munkaerőt igénylő hegyaljai szőlők megművelése és termésük feldolgozása - a magyar jobbágy-parasztok mellett - kiterjedt térségből vonzotta magához a szlovák és ruszin munkaerőt, akiknek nyelvére, műveltségére jelentős befolyást gyakorolt a Tokaj-Hegyalján végzett munka. Hasonló módon vettek részt ezek a bor szállításában, fuvarozásában, aminek következménye, hogy a keleti szlovák, és a tőle olykor alig elválasztható ruszin népnyelvben jószerével magyar a szekerezés, fogatolás terminológiája csakúgy, mint a szőlészkedésborászkodás szókincse. A bor értékesítésében csupán érdekesség, hogy 1733-tól az orosz cárok Borvásárló Bizottságot működtettek Tokajban, fontosabb az, hogy a 16-18. században görögnek nevezett, valójában több nációhoz tartozó, balkáni ortodox kereskedők, majd - őket szinte felváltva - Galícia felől levándorló zsidó borforgalmazók határozták meg a hegyaljai bor kereskedelmét. Mindezek kultúrája, vallása az ortodoxiától a zsidóságig szervesült az elmúlt századok folyamán Tokaj-Hegyalja mezővárosainak semmihez nem hasonlítható műveltségében. Az eltérő adottságú, más termelési hagyománnyal rendelkező tájak és népcsoportok kapcsolatrendszerét valamelyest konzerválta az, hogy a polgárosodás, illetve a modernizáció éppen a peremterületeken zajlott leglassabban. Mindez a magyar és a középkelet-európai néprajzok kialakulásához adott rendkívüli lehetőséget és lendületet. Megítélésem szerint feladatkijelölésükre máig rányomja a bélyegét, hogy születésükkor egy lassan változó, de sok részletében rendkívül archaikus műveltség hagyományait kutathatták. Felerősítette mindezt, hogy a domináns paraszti társadalom kultúrája az egész nemzeti műveltség letéteményesének tűnt, s a változás, a modernizáció sokak számára valami tiszta, romlatlan állapot felbomlását sejtette. Korábban a problémakör történetiségére, s főleg a változásokra is igyekeztem irányítani a figyelmet, de nem lehet elhallgatni, hogy a kérdés ma, az európai integráció, a regionális együttműködés új formáinak kialakítása kapcsán vissza-visszaköszön. A multikulturális térségek regionális együttműködése - az általam leginkább ismert történeti Északkelet-Magyarország, a botladozva szerveződő Kárpátok-Eurorégió területén az elmúlt évek konferenciáin, kiadványaiban a legérzékenyebb problémakör. Anélkül, hogy túlértékelném ebben a néprajz-antropológia szerepét, s főleg, hogy átpolitizálnám őket, mégis szembetűnő, hogy mindebben újra hangsúlyozódik a Kárpát-medence Trianon előtti táji-népi kapcsolatrendszerének számos eleme, az egyes népek, népcsoportok 11 Dankó I., 1979. 12 Balassa!., 1992.
