Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

Való igaz, hogy a néprajzi vizsgálatok legfőbb tanulsága aránylag egyszerűen megfogalmazható: a hegyvidék népessége munkaerő-feleslegét és speciális kézművestermékeit, alkalmanként pedig a környezetében fellelhető nyersanyagokat cseréli el az Alföld mezőgazdálkodó népességének gabonafeleslegére. A hegyvidék és a mélyfóldek népességének ez a fajta egymásrautaltsága igen korai időkig nyomon követhető, s általános volt a középkor folyamán a gabonatermelő síkságok és az őket körülvevő magasabb térszínek népességének vonatkozásában.

13 Ez a gondolatsor azonban nélkülöz két, nagyon lényeges elemet, amelyek pedig a termékcsere belső szerkezete, s a nagytáji munkamegosztás szempontjából is meghatározók: 1. A hegyvidéki népesség által megtermelt mezőgazdasági javakat; 2. A nagy volumenű, az Alföldről a hegyvidékre irányuló gabona- és állatkereskedelmet, amelyek nem kisebb jelentőséggel bírtak a hegyvidéki népesség életmódjában, mint az Alföldön megszerzett-cseréit élelmiszerek. Ha ezekre is tekintettel vagyunk, akkor a nagytáji munkamegosztás és a termékcsere hangsúlyai máshová helyeződnek, s némiképp más színt kap a specializálódás folyamata is. 1. Még az elmúlt évszázad során is egyértelműen megragadható volt, hogy az észak-magyarországi régió legnagyobb részén a gazdálkodás, az életmód alapvető meghatározója a föld, illetve a mezőgazdasági tevékenység, amelynek évi ritmusa - még a legszélsőségesebb geográfiai adottságú tájak esetében is - alapvetően meghatározta az egyéb, kiegészítő tevékenységek rendjét. (A feudális kor termelési rendjében mindez még hangsúlyosabban vetődik fel.) Az életmód meghatározó eleme a mezőgazdálkodás, természetesen nem csupán a földmüvelés, hanem a szőlő- és gyümölcstermesztés, valamint jelentős hangsúllyal az állattenyésztés is. (Nem szólok itt most a középkori gyökerű bányász-iparos településekről, azok helye és szerepe e vonatkozásban is sajátos.) A hegyvidéki népesség szívós harcot folytat azért, hogy még mostoha adottságú földjét is termőre fogja, s elhódítsa azt az erdőktől, kőzetektől, illetve más helyi akadályozó tényezőktől. A vándorárusokról és vándoriparosokról igen gyakran feljegyzik, hogy csak ősszel indulnak útnak, a mezőgazdasági munkáik elvégzése után, s tavaszig, a fóldmüvesmunka nyitányáig vannak távol. (Jó példa erre a túróci olejkároké, akik általában ősszel a mezei munkák elvégzése után keltek útra.

14 De számos más mesterség példáját is említhetnénk.) Kétségtelen persze, hogy kiterjedt térségekben a földmüvelés csak marginális része lehetett a paraszti gazdálkodásnak. Ám a Felföld jelentős részében - ha kis hozamú, gyenge értékű, primitív növényfajtákkal is - rendszeres földművelő tevékenység folyt, amely lekötötte a népesség munkaerejének egy részét. Ehhez járult - különböző jelentőséggel az állattartás, amely geográfiailag ugyancsak jelentősen determinált. Igaz ez még olyan specializálódott iparos falvakra is, mint például a gömöri fazekas-települések. Szalay Emőke és Ujváry Zoltán két, jellemzőnek mondható fazekasfaluról (Deresk és Lévárt, Gömör megye) mutatják ki, hogy a földművelés, ha önmagában nem is elegendő, de bizonyos alapvető szükségleteket kielégít.

15 Vannak helyek, ahol a kevés földterület művelése a sajátos családi munkamegosztásban tükröződik: a nők és a gyerekek müvelik meg a kevéske földet, míg a férfiak távoli vidékeken a vándoriparral foglalkoznak.

16 Számos adatot sorolhatnánk e vonatkozásban, ám talán az eddigiek is elegendők arra, hogy az észak-magyarországi települések differenciáltságát hangsúlyozzák az élel13 Braundel, F. 1985. 114. 14 Paládi-Kovács A., 1966. 295.; Vö. még Bodnár M., 1983. 185. 15 Szalay E-Ujváry Z, 1982. 29-39. \6Petercsák T., 1973. 537.