Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

kább alkalmas térszíneit gyűrűszerűén veszik körül a domb- és hegyvidékek, s a magasabb térszínek felé haladva egyre mostohábbak a mezőgazdálkodás feltételei. A domb- és hegyvidéki népesség az ásványi kincseit, az erdővidékek fáját, ill. a természetes nyersanyagokból a különböző szintű kézműves tevékenységek révén előállított javakat, valamint munkaerő-feleslegét cseréli el a síkvidék parasztságának élelmiszer-feleslegére, elsősorban gabonájára. A sajátos térszíni lejtő egyszersmind jellegzetes kulturális, műveltségi lejtő is, mert az állandó gazdasági összeműködés a különféle népcsoportok műveltségi érintkezésének lehetőségét is magában hordozza, beleértve ebbe az interetnikus kapcsolatokat is. Mindez persze igen összetett képlet, melyben az egyes mikrorégióknak, s az egyes javaknak megvan a maguk sajátos története. Van a javaknak olyan csoportja, amelyek olykor évezredeken át áramlanak a szomszédos nagytájak között, s vannak olyanok, amelyek jószerével „divatként" jelennek meg, s tűnnek el néhány év vagy emberöltő alatt. Meg sem kísérelhetem természetesen mindezek számbavételét, ám a legfontosabbak rövid számbavétele szükséges témánk szempontjából. Évszázadokon át nagy volumenű kereskedelem zajlott az erdővidékek fájával. A Kárpátok és a medenceválasztó középhegységek erdőségeit már a 16-17. században rendszeresen irtották - ez egyszersmind a hegyvidék megszállásának, betelepülésének is eszköze, majd a 18-19. század folyamán megnövekszik az erdőgazdálkodás jelentősége. A magasabb térszínek fenyőfája, valamint a lombos erdők faanyaga egyaránt óriási tömegben kelt útra a sík vidékek felé. Különösen a fenyőfa jut el nagy távolságra, ami a Vág, a Garam - gyakran a Duna közvetítésével -, de mindenekelőtt a Tisza vízi útján jutott el az Alföldre. A folyók mentén fűrészmalmok, fafeldolgozó üzemek, fatelepek létesültek, amelyek a különböző szinten megmunkált faanyagot továbbították a Kárpátmedence centrális vidékei felé. A Felföld építőfája - különösen a Tisza mentén - jelentősen kihatott a népi építészet technikai fejlődésére, de befolyásolta a fakereskedelem a falusi-mezővárosi ipar fejlődését, s - számos vonatkozásban - az alföldi mezőgazdálkodás eszközkészletét is. Még felsorolni is nehéz lenne a különféle fatárgyakat, faeszközöket, amelyek az erdővidék népétől nagy tömegben keltek útra a sík vidékek felé. A sokféle deszka, a zsindely, dongás faedények, szekerek és szekéralkatrészek, bútorok, szövő-fonó eszközök mellett elsősorban a különféle mezőgazdasági és konyhai eszközök nyomjelzők, s egyértelműen (mutatják), hogy az alföldi parasztság számára jelentős részben a domb- és hegyvidék népe készítette a mezőgazdálkodás szerszámait. A Felföld faiparának, de maguknak az erdővidékeknek a hasznosítása, szerkezete is változik az évszázadok során, ami visszahat az Alfölddel meglevő kapcsolatokra is. Bár az erdővidék faipara meglehetősen szétszórt a kiterjedt zónában, a fűrésztelepek a fenyvesövezet és a folyótorkolatok mellé települtek. Később a faipar elsősorban ott koncentrálódik, ahol az erdővidékek a mezőgazdálkodó zónákkal érintkeznek. Mindez öszszefúggött az erdőállomány változásával is: amíg a 19. század első harmadában a korábbi nyersanyagbázist jelentő erdővidékeken - Liptó, Zólyom, Túróc, Trencsén, Bars, Holt, Gömör és Szepes megyék - az erdőirtások és a fafeldolgozó iparosok rablógazdálkodása miatt többszörösére emelkedik a fa ára, a fenyvesek korábbi szerepe csökken, s a lombos erdők területén is számottevő faipari centrumok alakulnak. Mindezt megerősíti a 19. század második fele, amikor a piaci szempontok válnak elsődlegessé, s a vasúti szállítás lehetőségének hiányában korábban jelentős faipari központok szorulnak ki a termelésből. A felsoroltak mellett Ung, Bereg, Máramaros megyék fája érkezett legnagyobb tömegben