Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

hány formáját is. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy ezek tevékenysége nem csupán a fejedelmi (királyi) szolgálatban összegződött, hanem feltételezhető a különböző adottságú tájak népének kezdődő összeműködése, javaik kiegyenlítődése, a táji munkamegosztás korai formája is. A középkori Kárpát-medencében, s vizsgált területünkön is számtalan történeti adat hitelesíti a folyamatosan zajló, nagy volumenű termékcserét, a különféle áruk hatalmas tömegeit, a javak cseréjében részt vevők nagy csoportjait, az ezzel kapcsolatos - alkalmi és rendszeres - vándorlások nagy fontosságát. Mindez természetesen a termelés és árucsere történeti folyamatainak rendjében értelmezhető, s különösen jól megrajzolható a 17-18. századtól, amikor - más vonatkozásban - a táji adottságok kiaknázása, a földrajzi környezet megváltoztatása egyre inkább a tudatos tájátalakító tevékenység felé halad. Mindez része volt az ország gazdaságát reorganizáló folyamatnak, ami a Felföld táji potenciálját - a korábbinál magasabb fokon szervezve -még hatékonyabban kapcsolta be a táji munkamegosztás középkori eredetű rendjébe. A fentebb említett medencék, ill. a Kárpát-medence centrális területeit koncentrikusan övező medencesor és az erdős hegykeret gazdaságilag egymást kiegészítő területek együttműködését igényelte. Az életszükségletek kielégítését csak változatos adottságú tájak összeműködése biztosíthatta, homogén tájaké nem. Nem formális történetfilozófiai következtetés, hanem a középkori gazdaságtörténet számtalan adata hitelesítheti, hogy az eltérő adottságú tájak között ez a szükséges kiegyenlítődés, a javak cseréje folyamatosan működött, lüktetett, mert ez a köznapi élet létfeltétele volt. Ha figyelmünket a vizsgált területre szűkítjük, ami valójában egy sajátos „körcikke" a Kárpát-medence hasonló összefüggésrendszerének, akkor az alföldi, dombvidéki és hegyvidéki régiók zonális összeműködése szembetűnő. A sokáig egyoldalú gabonatermeléssel és -fölösleggel rendelkező Alföldet is kiegyenlített mezőgazdasági termeléssel, gyümölcstermesztéssel és - különféle - iparral bíró dombsági zóna szegélyezi, amihez északról az erdős hegykeret csatlakozik, ahol az elégtelen mezőgazdasági termelés - más oldalról relatív túlnépesedés - szembetűnően igényli a kapcsolatot a mezőgazdasági térszínekkel. Az egyes termelési övek közötti választóvonal persze nem éles, futása változik is az évszakok alatt. Pl. a folyóvölgyeken a mezőgazdaság alföldi formái felhúzódnak a dombvidékre, a hegységi zóna medencéi maguk is tagoltak stb. A domborzat tagolódását tükrözik az éghajlat és a növénytakaró ill. a talajadottságok is, ennek megfelelően az emberi életformák is hasonlóan differenciáltak. Ahogy Mendöl Tibor ezt megfogalmazza: „A gazdálkodás és település lehetőségei és valóságos fejlődése is mások belül, és fokozatosan, szinte gyűrűszerű átmenetekben mások a kifelé egyre magasabb peremeken. Az ilyen különbségek kiegészülésre, a javak cseréjére csábítanak. Ez a csere általában az anyagi és szellemi javakra, sőt magukra az emberekre is kiterjedő fogalom, a tájak gyűrűire merőleges, tehát sugárirányú utakat keres. Ezeket az utakat a természet már maga kijelölte: a hegységkeretből valóban sugarasan futnak le a völgyek a medencerendszer feneke felé." A fentieknek megfelelően az ország gazdasági életének a centrális területek, különösen a magyar Alföld voltak a központja, ahová a domb- és hegyvidékről a centripetális folyóvölgyeken áradt le - s természetesen vissza is - a forgalom. Ennek jellegét az egyes tájak adottságai alapvetően meghatározták. Ha tehát a Felföld és a magyar Alföld közötti táji kapcsolatok, ill. a javak cseréjének mibenlétét röviden meg kívánjuk fogalmazni, akkor elsősorban arra kell utalnunk, hogy a centrális elrendeződésű Kárpát-medence belső, mezőgazdasági müvelésre legin-