Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)
ELŐSZÓ
A FÖLDRAJZI ÉS A TÁRSADALMI KÖRNYEZET NÉHÁNY HATÁSA A FELFÖLD ÉS AZ ALFÖLD GAZDASÁGI KAPCSOLATAIRA Limb, H. szerint a történeti ökológusok két fontos tényezőre hívták fel a történelem kutatóinak figyelmét. 1. Arra, hogy a történelem során kialakult létfenntartási rendszerek nem értelmezhetők a természeti környezet nélkül. 2. A természeti környezet öntörvényű mozgásaira, valamint annak az emberi civilizáció hatására bekövetkező - globális és lokális - változásaira, melyek révén a természeti környezet az ember történetének cselekvő része. 1 A fentiek fényében sajátos kettősség jellemzi a magyar és a közép-európai néprajzi gondolkodást a táj és ember viszonylatában. Azt mondhatnánk, hogy az etnográfiában valójában nem új az ökológiai szemlélet, hiszen régiónk néprajzának megalkotói között szép számmal voltak geográfusok, akik - koruk fogalomrendszerében gondolkodva - a mai értelemben vett ökoszisztémákat írtak le, s a Kárpát-medence általuk tradicionálisnak vélt területhasznosítási formáit értelmezték. Maguk és utódaik közül azok, akik primer források, vagy történeti, agrártörténeti és más feldolgozások alapján - a történeti módszert vallják magukénak, az alkalmazkodás formáinak vizsgálata során képesek voltak folyamatok megrajzolására, a visszavetett empirikus anyag állóképeivel szemben. Nehezebb a helyzet az összehasonlító módszer követőinél, akik ugyan maguk is megfogalmazzák, hogy az alkalmazkodás önmagában is dinamikus folyamat, ami összefügg a környezeti korrelációk és az emberi történeti tényezők viszonyával, de vizsgálatuk eredménye általában e tényezőknek a műveltség állapotára, ill. annak részterületére gyakorolt hatását tárja fel. Ebben az összefüggésben a néprajz előszeretettel vizsgál „érintetlennek", „eredetinek", „hagyományosnak" tartott ökoszisztémákat, a változásokat elsősorban azok lebomlásaként, modernizációjaként értelmezve. Ezek a kutatások természetszerűen a gazdálkodás problematikájában kulminálnak, amit bátran tarthatunk a gazdasági antropológusokkal a természet és a társadalom sajátos anyagcseréjének, A földrajzi környezet változása néha a tájformáló emberi tevékenység leírásában sem csillan meg, de elég elnagyoltak olykor a társadalmi-történeti korszakhatárok is. A zömmel 19-20. századi állapotokat tükröző kimetszések könnyen összemosódnak a feudális időszakkal, nem figyelve arra, hogy a közép-európai parasztság esetében a feudális keretek közel évezredes rendező elvet jelentenek, éppen a területhasznosítás, az alkalmazkodás vonatkozásában. Ebben a szántóföld, a legelő, a rét, a vizek, az erdők, az irtványok, a szőlő stb. kialakítása, használata, magához a természeti környezethez való alkalmazkodásnak is igen sok területe gondosan szabályozott. Ez még akkor is így van, ha ezek a szabályok gyakran éppen a feudális korszak végén, szinte annak megszüntetését előkészítendő fogalmazódnak törvényekké: korábban a feudális tulajdonjog, a birtokjog, a jobbágyi és a földesúri gazdálkodás, a feudális kötöttségek és a szolgáltatások egész rendszere alapvetően befolyásolja az embernek a természeti környezethez való viszonyát is. Vonatkoztathatók az eddigiek a Kárpát-medence centrális területe, az Alföld és az azt körülvevő domb- és hegyvidék különböző népcsoportjainak gazdasági kapcsolatrendszerére is, ami teljesen közismerten van jelen a különböző diszciplínák fogalmi 1 Limb, H. H. munkáját idézi: Rácz L., 1994. 313.
