Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

nyek és célok módosulását is, s az új fajták, olykor állatfajok meghonosítása mögött gyakran ugyancsak vállalkozó kedvű emberek állnak. E „kísérletező" kedvű egyéneknek mind az állattartás, mind a növénytermesztés terén fontos szerep jutott, s tevékenységük igen gyakran az adott táji keretekhez való újabb fajta „alkalmazkodást", a lehetőségek kiterjesztését is jelentette. Az újvilág kultúrnövényeinek gyors elterjedése mögött a - korábban kisebb jelentőségű - homokterületek birtokbavétele, intenzívebb hasznosítása is kitapintható. Különösen szemléletes a dohány előretörése: a gazdasági szakirodalom Európa-szerte a gabonatermő területek helyén szorgalmazta a sokkal nagyobb haszonnal kecsegtető kapásnövények ültetését a 18-19. században.

6 A vízrendezés önmagában nem mindenütt oldja meg a termőterület hasznosítását. Ahol a kiszáradt talajt felkapja a szél, ott növénykultúrákkal kell megkötni, vagy le kell „varrni", a homokbuckákat hosszú szálú szalmával, de legalább rendszeresen elegyengetni a kifejező nevű hegyhúzóval. A korábban vízjárta Nyírség néhány generáció alatt futóhomok-területté válik, amit aztán az akác szelídít, de valódi gazdasági hasznát a homoki gyümölcskultúra és a dohány jelenti. A szik ellen folyamatosan harcolni kell, s a jobb minőségű termőterületek híján fokozatosan birtokba kell venni a gyengébb, vagy kifejezetten gyenge földeket is. Mindez az ember folyamatos küzdelme a természettel. A legelőket évente tisztítani kell: a vakondtúrásokat el kell egyengetni, a szúrós gyomokat ki kell szurkálni, húzni. Az itatóhelyet tisztítani kell, a kisebb-nagyobb vízjárások, vízfolyások útját, medrét igazítani és kordában tartani. A nemesebb kerti növények fajtatisztaságáért távol kell tartani a gyengébb fajtákat, hogy azok ne porozódhassanak össze. A természet gyorsan visszaveszi a tőle elhódított területeket, ha azok hasznosítása nem rendszeres vagy nem célszerű. Az erdő újra befedi a parlaggá váló irtványokat, az elhanyagolt kanálisok néhány év alatt akár posvánnyá változtathatnak területeket, a gondozatlan szőlők és gyümölcsösök elvadulnak, s az egyes paraszti, családi üzemek csődje is tükröződik, amikor az elhagyott portákat felveri a gyom. Sorolhatnánk a példákat még hosszan, amelyek mind azt igazolják, hogy a társadalom különböző egységeinek mikrokörnyezete rendre speciális feladatot adott az ember és a táj harmonikus együttműködéséhez. Nem változatlanok még azok a tájak sem, amelyeket a maguk speciális haszonvétele generációk során sajátos jegyekkel, gazdasági karakterrel ruházott fel. A Hortobágy területén falvak sora volt a középkorban, mielőtt Debrecen város külső legelője lett. A cívisváros határának egyik része jó minőségű feketeföld, a másik homok, s az utóbbiak vákáncsos erdőmunkásainak műveltsége semmiben sem hasonlított a cívis paraszt-polgáréhoz. Ezek a természeti adottságok - sokszor máig hatóan - határolták be az egyes tájak, települések népének esélyeit, gazdasági lehetőségeit, s ezzel együtt a társadalmikulturális felemelkedésük lehetőségét is. A sikeres mezőgazdasági kultúrák át-átterjednek azokon a földrajzi határokon, amelyeken belül termesztésük, előállításuk valóban eredményes lehet. A sík vidék kultúrnövényei és mezőgazdasági eszközei, technikái - főleg a folyóvölgyek természetes útvonalán - lassan vándorolnak a domb- és hegyvidék, termőhelyként ugyan nem optimális, de még szóba jöhető tájaira. Gondoljunk például arra, hogy a szőlő termesztése és a bor előállítása mára jószerével a Kárpát-medence minden táján elterjedt, s a leg6 NagyváthyJ., 1821. 84-85.