Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

Tisza-völgy, illetve az abba lefutó, a Keleti-Beszkideket átszelő úthálózat. Vagyis a történeti Magyarország északkeleti szelete, a Tisza-völgy, valamint az e térséggel - a Szepességen, Sároson, Zemplénen át - évszázadokon át gazdasági és kulturális kapcsolatot tartó Galícia, melyek középkori és újkori összeműködéséről a gazdaság- és művelődéstörténet igen sok ténye tanúskodik. 2. a. Leginkább áttekinthető a térségben együtt élő népek gazdasági összeműködésének históriája. A regionális kapcsolatok alapvető elve az eltérő táji adottságokhoz való sokféle alkalmazkodás sajátos összekapcsolódása volt a táji munkamegosztás keretei között. Ha a Kárpátok és a Kárpát-medence kiterjedt térségének relációjában nézzük a kérdést, akkor egyértelműbb a kép: a Kárpát-medence centrális területének mezőgazdálkodó térszíneit a mezőgazdálkodásra még ugyancsak alkalmas dombvidék, majd az erdős hegykeret veszi körül. Az egyes vidékek eltartóképessége között igen nagy a különbség, s a középkortól adatolható a tradicionális kereskedelem közöttük. Ennek legszembetűnőbb formája az, hogy a sík vidék élelmiszer-fölöslegéért, elsősorban a gabonájáért a felsőbb vidékek népe bányaipari, faipari, kerámia és más kézművestermékeit adta cserébe. A kapcsolatok másik nagy területe a munkaerő-fölösleg és munkaerőigény kiegyenlítődése, összekapcsolódása. Részben az eltérő vegetációs időszakok, ciklusok következtében, részben a táji adottságokhoz mint termelési lehetőségekhez igazodva, a hegyvidékek munkaerő-fölöslegét a sík vidék szívta föl a legnagyobb nyári mezőgazdasági munkák: az aratás, a cséplés idejére. Az aratómunkára való vándorlás a 16. századtól már írásos adatokkal is igazolható, de föltehető korábbi megléte is. A gabona betakarítása mellett - éppen térségünkben - igen számottevő volt a szőlőmunkára való vándorlás: főleg Tokaj-Hegyalja rendkívül munkaigényes szőlőterülete vonzotta Északkelet-Magyarország magyar, szlovák és ruszin napszámosait. De jelentős volt a szénakaszálók, az ipari növények elterjedésével, a 19. század második felétől pedig a szegődött summások vándorlása is. Nem elhanyagolható persze a favágók, erdei munkások és iparosok, kőfaragók és bányászok és másfajta szaktudással rendelkezők vándorlása sem. Nem beszéltem akkor a közvetítő fuvarosréteg, a vándorárusok ésiparosok szerepéről. Természetesen ezeknek a folyamatoknak megvan a maguk története, s még csak azt sem állíthatjuk, hogy azokat csupán az első világháborút követő békerendszer illetve országhatárok befolyásolták - bár az utóbbi hatása nyilvánvaló. Gondoljunk arra, hogy pl. Zemplén megyéből csak a 19. század utolsó harmadában mintegy 50 ezer ember, jobbára nyilván munkaképes férfi vándorolt ki. Mint L'ubica Fal'tanova kutatásai, illetve a Szlovák Néprajzi Atlasz lapjai és kommentárjai igazolják, a helyükre már akkor nagyobb számban érkeztek Galíciából aratók, akik részben betöltötték a munkaerőigényben keletkezett vákuumot, de mégis megváltozott a térség munkaerőmérlegc. Annak ellenére, hogy a gyönge megtartó erő és a relatív túlnépesedés következtében pl. Ung és Zemplén megyék a kivándorlás következtében is a legnagyobb emberveszteséget könyvelhették el, az új országhatárok megvonásáig elevenen élt ez a munkakapcsolat. Ugyanakkor az új országhatárok között igen sok gonddal járt a későbbiekben is a munkaerő eloszlásának átalakulása. Amíg a 19. század végére a különböző mikrorégiókban megszilárduló paraszti árutermelésnek csak új kereteket szabott az első világháborút követő átrendeződés, a határ menti térségek Trianon következtében behozhatatlan hátrányba kerültek, amit máig nem tudtak leküzdeni, de amiben a lassan megnyíló határok, a kishatárforgalom föltétlenül pezsgést hozhatnak.