Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)
ELŐSZÓ
III. AZ ÚTON. EGYÉN A KÖZÖSSÉGEN KÍVÜL Az úton lévő ember - különösen ha maga birkózik meg feladatával - kikerül saját közössége védőernyője alól, sajátos „területenkívüliséget" élvez mind térben, mint a közösségek kapcsolatrendszereit illetően. Ez fokozott szerepvállalást ró az egyénre, s valójában le is méri szociális készségét: kapcsolatteremtő képességét, nyelvtudását, más közösségek, akár más kultúrák keretei közé való - időszakos - beilleszkedésének készségét, emocionális szintjét, s számos más, elsősorban a szociálpszichológia kérdéskörébe tartozó adottságát. Vagyis valóban világot látott, tapasztalt csak az lehetett, akit arra egyéni készségei és képességei fokozottan alkalmassá tettek. (A néprajzi gyűjtő kifejezetten jól le tudja mérni az egyéni kvalitások különbségeit adatközlői tapasztalatai, élményei alapján.) Természetesen az új, ismeretlen kihívásoknak való megfelelés alapvetően függött az út távolságától, céljától, ismert vagy ismeretlen jellegétől. Az úton járás - a romantikus képet éppen úgy elkerülve, mint a bagatellizálást - sajátos kulturális jelenség, aminek saját története van. Ez éppen úgy nem elhanyagolható, mint azoknak az innovációknak és eszméknek az útja és találkozásai, amelyek az úton lévőkkel terjednek, jutnak új meg új helyekre. Az út megléte vagy hiánya, de a meglévő út minősége is egészen eltérő gazdasági és műveltségi kondíciókat jelentett az egyes tájak népe számára az elmúlt századokban. Az országutak mentén fekvő falvak népe nem csupán állandó munkalehetőséggel, fuvarozási, szállítási lehetőségekkel és piacokkal bírt, hanem a különféle innovációk szempontjából is lényegesen elönyösebb helyzetben volt, mint az elzárt, az utaktól kieső települések népe. Az „úttalan utak" nem csupán a közlekedés nehézségére, olykor lehetetlenségére utalnak nyelvünkben, hanem a - gazdasági és kulturális - javak elterjedésének akadályozottságára is. Az úton lévő vándor helyzetét és lehetőségeit kitűnően kifejezik Ferko, Vladimir szavai, aki szerint az útnak induló drótosinast, fiatal gyereket (dzsanek) ezekkel a szavakkal bocsátották el otthonról: „Figyelj az emberekre, de a saját eszedre hallgass!' AX Ez a mondat magában foglalja az egyén helyzetét saját közössége és más, idegen közösségek között. Az úton levő ember tapasztalatai, megszerzett tudása régen tárgya a néprajzi vizsgálatoknak. Talán egy olyan kérdés van, ami nem kapott elég figyelmet szakirodalmunkban: maga az élmény, maga a megfigyelés folyamata. A sokfelé járt vándorok elmondásának talán egyik legtanulságosabb része pedig éppen az, ahol a saját környezetét, annak tárgyait, objektumait, technikai készségeit és színvonalát szembesíti más vidékekével. Aki maga fát faragott és vasárnap, ünnepnap a parányi fatemplomokban dicsérte az istenét, annak valószínűtlenül nagyok voltak a sík vidék református vagy katolikus templomai, főleg katedrálisai. A hegyvidékek 200-500 lakosú falvaihoz képest ijesztően, áttekinthetetlenül nagyok a 3000-5000 lakosú mezővárosok, főleg a nagyobb városok. A „néprajzi érdeklődés" valódi megnyilatkozásait hordozhatták ezek még századunk elején is, főleg a korábbi századokban. Mert a valódi technikai teljesítmény elismerésére az képes, aki maga is kézművesmunkát végez, aki közel van a termelés szintjéhez, s nem korunk bámész turistája, akinek - sem arányaiban, sem technikájában - nem lehet ma már lenyűgöző a világ bármelyik csodája, amelyekből ma már sokkal több van hétnél! Konkrét témánkhoz visszatérve, az út - fizikailag és szellemileg - valóban magára fűzi a hiedelmek egész sorát. Az út tereptárgyaihoz, objektumaihoz, a végigjárt tájak te41 Ferko i. m. 29.