Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

zsellér vagy telkes jobbágy volt, akik mesterségük mellett a földműveléssel is foglalkoztak. A mezőgazdasági tevékenység az év egy részében az iparosok tömegeit is elvonta a kézművesmunkától. Hiába tiltja az 1723. évi törvény az iparosok mezőgazdálkodását, többségük a 18-19. században is csak úgy tudott megélni, ha mezőgazdálkodott, ugyanakkor a földművelő jobbágy és zsellér pedig csak úgy, ha - háziiparosként vagy kontárként - mesterségbe fogott. Nagyobb részük olyan helyen működött, ahol céhek nem alakultak, s ahol sokszor az egész lakosság vagy annak jelentékeny rétege foglalkozott a mezőgazdaság mellett valamilyen - főleg tömegfogyasztási cikkeket előállító - iparral.

24 Ez a sajátos „kettős foglalkozás" régiónkban néprajzi adatok tömegével igazolható, s velük bizonyítható, hogy a sajátos tevékenységi struktúra a gazdasági évet két fő ciklusra tagolta az itt élő népesség számára. Bár néprajzi irodalmunk általában a kiegészítő foglalkozások körébe utalja a mezőgazdálkodáson kívül eső tevékenységi formák zömét, valójában a Dunántúl jó részén, az Északi-középhegység és a történeti Magyarország észak-északkeleti területén, illetve településeinek többségén csupán a parasztság kisebb része alakított/alakíthatott ki a földhöz kapcsolódó, a mezőgazdasági tevékenység domináns jellegét fenntartó parasztüzemet. Mivel régiónkban ezek a „kiegészítő tevékenységek" a népesség jelentős tömegeinél huzamos időn át, rendszeresen ismétlődő, azonos technikát, tevékenységsort tartalmazó, számottevő, olykor az egyes családi üzemek számára meghatározó jövedelmet termelő elfoglaltságot jelentettek, lényegében önálló üzemágat képviseltek a parasztüzemeken belül.

25 E sajátos „kettős foglalkozás" a helyi feltételekhez, a külső kihívásokhoz, olykor önálló életstratégiákhoz, sőt „divatokhoz" igazodott, s - ha figyelembe vesszük a társadalmi differenciálódást is - vizsgált területünkön valójában megsokszorozta a termelőtevékenység formáit, velük a csere lehetőségeit, s a mikrovizsgálatokkal megragadható életmód-formációk végtelen sorát produkálta. Különösen gazdagon adatolható már ez a 19. századból, amikor a kis földű vagy föld nélküli népesség a domb- és hegyvidékeken ősztől tavaszig a bányákban vagy az iparban vállalt munkát, tavasztól őszig pedig a mezőgazdaságba ment, legalábbis 6-8 hétre, az aratás idejére a magyar Alföldre vándorolt. A gömöri fuvarosok, a liptói kőművesek, a Felföld legkülönbözőbb vándorárusai és iparosai - leszámítva a legmostohább adottságú vidékek népét - mind a mezőgazdálkodással foglalkoztak tavasztól őszig, s csak ősztől tavaszig végeztek kézművesmunkát vagy kereskedőtevékenységet.

26 Túl azon, hogy az egyes területek földrajzi adottságai és az ott folytatott háziiparok típusa között is lényegi összefüggés van,

27 nem vitás, hogy az eltartóképesség csökkenése is erőteljesen hozzájárulhatott a háziiparos, illetve kézműves tevékenység jelentőségének fokozódásához csakúgy, mint a különböző migrációkhoz, különösen a munkaerő időszakos elvándorlásához.

28 Mindez ismételten azt sugallja, hogy a mezőgazdaság a meghatározó, a fő rendező erő - amint ezt fentebb magam is megfogalmaztam -, a felsorolt tények azonban azt jelzik, hogy az nem a tevékenységek körében, illetve az életmód egészében elfoglalt prioritást jelent, hanem ökológiai meghatározottságot fejez ki. Túl az élelemtermelés prioritásán, a „kiegészítő tevékenységek" 24 Eperjessy K., 1966. 494-499. 25 Szabó L, 1982. 281-284. 26 A teljesség igénye nélkül: Ujváry Z. 1981. 58.; Huska, A. M. 1968.; Márkus M., 1977. 369.; Paládi-Kovács A., 1966. 295.; Somogyi M., 1905. 12.; Horváth M., 1840. 31.; Petercsák T., 1973. 537.; Balassa /., 1959. 287. 27 Kovács Gy, 1898. 16. 28 KésK, 1980. 416.