Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)
ELŐSZÓ
Elsősorban hangsúlyozni kell, hogy ugyanazon a területen belül a különféle műveltségi csoportok eltérő létfenntartási módokat követhetnek. Vagyis többé-kevésbé lehetséges alternatívák is létezhetnek az egyes életmód-stratégiákban, persze a „választás" lehetőségeit a kulturális örökség, s a külső hatások ereje befolyásolhatja, de az ökológiai tényező csak nagyon ritkán jelenti az abszolút kultúraalakító erőt. Az alkalmazkodás önmagában is dinamikus folyamat, amely attól (is) függ, hogy az ökológiai tényezők, pontosabban a környezeti korrelációk milyen viszonyban vannak az emberi-történeti tényezőkkel. 4 Vizsgálataim, témám megközelítésének módja alapján magam elfogadom L. D. Hardesty megfogalmazását, hogy ti. a kultúra az alkalmazkodóképesség emberi módja. 5 Hozzáteszem azonban, hogy az alkalmazkodás alatt magam nem csupán a környezettel mint természeti feltételekkel való korreláció módjait értem, hanem az eltérő műveltségekkel kialakuló viszonyt is; a táji-kulturális különbségek viszonylagos kiegyenlítésére való állandó törekvést is, ami ugyancsak minden műveltségnek része. 6 Megítélésem szerint tehát a különböző műveltségi csoportok, elsősorban az eltérő környezeti feltételek között élő, vagy az azonos feltételekre másfajta kulturális választ adó közösségek kapcsolata éppen úgy része az alkalmazkodásnak, mint az egyes csoportok korrelációja saját természeti környezetükkel. Vagyis az ökológia humán élettér fogalmát ki kell bővítenünk a társadalmi faktorral: a közeli és távolabbi csoportokkal való kapcsolattal, ami az európai paraszttársadalmak történetében és néprajzában mindenütt lényeges tényező. Ehhez azonban véglegesen le kell számolni a paraszti autarkia ma már elfogadhatatlan mítoszával. 7 Az alkalmazkodás mértéke a Felföld műveltségi csoportjainál meglehetősen különböző, ennek következtében sajátos ökoszisztémák ragadhatok meg és különféle élelmezési láncok követhetők nyomon. 8 A táji variánsok, az eltérő alkalmazkodási formák különböző stabilitásúak a specializálódás révén, s a centrális területek földműves kultúrájához képest alacsonyabb fokon szervezettek, számos vonatkozásban kedveznek archaikumok továbbélésének és mutatnak marginális jegyeket. 9 Mindez messze nem jelenti azonban, hogy az Északi-középhegység, illetve a Felföld egésze az alföldi régió műveltségének marginális területe lenne, s különösen nem, hogy reliktumterület. 10 Nem vitás, hogy a mezőgazdálkodás éves ritmusa és rendje ebben a zónában is a legalapvetőbb regulativ tényező, s színvonalának emelkedése nagyban befolyásolta a magasabb térszínek, illetve az erdővidékek hasznosítását, ám ezek esetében a településtörténet és az alkalmazkodás formái részben az északabbra fekvő erdővidék bizonyos műveltségelemeinek átvételét, részben az önálló fejlődést jelzik. Különösen sajátos etnográfiai terület az Északi-középhegység sávja," melynek műveltsége nem szekunder jellegű a mezőgazdálkodó magyar Alföldéhez képest, hanem annak erőterében és vonzásában, de azzal sajátos szimbiózisban létező. A domb- és hegyvidéki zónában különösen szembc4 Anell, B. 1964. 7-9. 5 Hardesty, L. D. 1974. 460. 6 Birket-Smith K. 1964. 23. 7 Barth megfogalmazását idézi Hardesty, L. D. 1974. 458: „Egy csoport helye a teljes környezetben, ill. a kapcsolata a rendelkezésre álló forrásokkal és a kompetitorokkal". L. még: Hardesty, L. D. 1974. 465. 8 Hardesty, L. D. 1974. 463-464. 9 Birket-Smith, K. 1964. 23.; Anell, B. 1964. 9.; Kroeber, A. L. 1931. 254.; Paládi-Kovács A., 1982. 10 Kroeber, A. L. 1931. 254. 11 Kusnyer, P. I. 1946. 12.