Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

a forrásainkban leggyakrabban emlegetett fűzalma, fűzfaalma. Ez a tavaszig elálló almafajta már 1407-ben felbukkan egy oklevélben,

31 s neve ma is él, főleg a Tisza mente és a Tiszántúl népének emlékezetében.

32 Bél Mátyás szerint: „Édes az is, melyet a fűzfáéhoz hasonló nedvéről füzes almának (Felberapfel) hívnak; héja és húsa kemény, de amikor télen meglágyul, jó ízű..."

33 A fentebb idézett sorok egy másik, a kereskedelem szempontjából ugyancsak el nem hanyagolható kérdésre, a gyümölcs tárolására hívják fel a figyelmet. Bár a recens gyűjtések ma már csak elvétve tesznek említést a téli gyümölcsfuvarozásról,

34 a télre nagy mennyiségben tárolt gyümölcs arra figyelmeztet, hogy azt vagy a tél folyamán, vagy akár a tél elmúltával is árusíthatták. A téli el vermelés szokását 1667-ben Lippai János is megörökítette „Posoni kert" című munkájában: „A Felföldön, Bodrog-közbe, Szamos-közbe a Tisza mellett, ahol sok gyümölcs terem, egy övedzőig való vermet ásnak ott kinn a kertben, száraz helyen és szellőn: annak szélessége majd másfél ölnyi, hosszasága három vagy négy és aki mint akarja. Azt jól megrakják szalmával, vagy mással, jól a vermen fellyül. Azután sással jól befedik, hogy a víz belé nem szivárkozzék, és ha a hó magas, szépen megmarad alatta az alma, igaz, hogy fellyül valamelyest össze-fagy: de azon alól igen frissen megmarad".

35 Van adatunk a gyümölcs - főleg alma és körte - elvermelésére a Duna-Tisza közéről (Helvécia),

36 valamint Göcsejből is.

37 Mivel nem tarthatjuk valószínűnek, hogy ez a gyümölcsmennyiség saját, családi fogyasztást szolgált volna csupán, azt kell gondolnunk, hogy a gyümölcs - főleg téli alma és körte - kereskedelmének időszaka talán hosszabb lehetett, mint az egyes fajok érését követő néhány hét.

38 Az egyes gyümölcsfajok szállíthatósága természetesen meghatározta a velük való kereskedés kiterjedését is. Ebből a szempontból is az alma és a körte lehetett az, amelyekkel a legnagyobb amplitúdójú kereskedelem folyt. Ezt látszik igazolni a rendkívül sok alma- és körtenév is, amelyek bizonyára lényegesen kevesebb fajta eltérő tájnyelvi neveit tükrözik.

39 Utalnom kell arra, hogy a gyümölcstermesztés népi hagyományában, úgy a vele való kereskedelemben sem válnak el egymástól a termesztett és a vadon termő növények hasznosításának szálai. Főleg az északi hegyvidékről tudunk arról, hogy a szegényebb asszonyok nemcsak nemes gyümölccsel, hanem a vad gyümölcsökkel is bementek a piacra, értékesíteni azokat. A Zempléni-hegység falvaiból málnát, somot, szedret, szamócát főleg Abaújszántóra vitték eladni.

40 Ugyaninnen a vadkörtét (dicska) a Hernád-völgy falvaiban terményért cserélték vagy pénzért árusították.

41 A Bükk és a Bükkalja falvaiból az egri, mezőkövesdi és a miskolci piacra vitték árusítani a vadon termő gyümölcsöket. 31 Rapaics R., 1940. 87, 89. 32 Vö.: Szabadfalvi J., 1982. 424. 33 MIM., 1984. 240. 34 Vö. Viga Gy, 1985. 303-304. 35 Idézi: Kuknyó J., 1973. 59. 36 Gémes Balázs gyűjtése. Ethnologiai Adattár - továbbiakban EA. 2353. 37 Szentmihályi Imre gyűjtése, EA. 2317. 38 Itt jegyzem meg, hogy a diósgyőriek 1825-ben kelt panaszos levele „... az ennek előtte termett s a jövendőkre elkészített" gyümölcsöket említ. Nem tudjuk pontosan, hogy ez aszalványokra vonatkozik, vagy valóban hosszan tárolt gyümölcsre. Vö.: Viga Gy, 1982. 235. 39 Vö.: Andrásfalvy B., 1975. 266-267.; Viga Gy., 1983. 79-85. 40 Barta János és Paládi-Kovács Attila gyűjtései: (1961): DENIA 611. és HOMNa. 1357. 41 Erdei S., 1982. 108.