Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

szal ... A szállított ipartárgyak között szerepel a kocsi, kerék, eke, láda, szék, bölcső, asztal, deszka, zsindely, dézsa és más faiparcikkek. Visznek erre sok cserépedényt, - éspedig fazekat, tálat, korsót, lábast és más efféléket. Ezeknek a tárgyaknak a nagy magyar Alföldön nagy keletjük van; mert alig van fa, agyag meg éppen nincs. Útközben csak nagy kérésre és drágán adnak el valamit, hanem átszállítanak mindent a Tisza mellékére, sőt még ezen túlra is. Itt azután e czikkeket jó drágán eladják, - éspedig rendesen nem pénzért, hanem cserébe. A cserépedényért annyi gabonát, rendesen búzát kívánnak, a mennyi belefér. A fa czikkekre nézve pedig külön alkudnak meg, - de szintén gabonában. Amint a szállítmányt becserélték, a fuvaros szekerek ugyancsak Pásztón keresztül térnek hazafelé, a felső vidékekre." Miközben magam elsősorban a nagyobb összefüggésekre, s a történeti folyamatosságra helyezem a hangsúlyt mondandómban, figyelmeztetnem kell ara, hogy minden említett jelenségnek és folyamatnak önálló története van, s nagy figyelemmel kell lenni a változásokra is. A kézművesség és a háziiparok térszerkezete egyértelműen igazolják a fenti megállapításokat, s az sem lehet kétséges, hogy a magyarországi iparfejlődés folyamata, nem utolsósorban a háziiparok nagy szerepe és az annak produktumait felszívó verlag-rendszer hiánya igen sokáig megtartotta a falusi népességet az iparcikkek értékesítésében. Ne feledjük azonban, hogy közben a feltételek változtak és a kutatónak mindezeket a szálakat együtt kell kezelni; nem elégedhet meg az árucsere tényeinek és irányainak regisztrálásával. Nem kívánom végletesen leegyszerűsíteni a nyersanyagbázis és a kézművestevékenység kapcsolódásait sem, s egy tanácskozás talán lehetővé teszi ennek ellentmondó, sajátos példák felemlítését is. Tudunk pl. arról, hogy a jeles alföldi fazekasközpont, Mezőtúr mesterei századunk elején Gömörből fuvaroztatták haza, nem kis távolságra a tűzálló agyagot, amit aztán odahaza dolgoztak fel, s a környéken értékesítették a termékeiket. A jeles faragófalu, abükkalji Cserépfalu fafaragói olykor 30—40 kilométerről szerezték be azt a jó minőségű fát, ami a finomabb munkáikhoz kellett. A gömöri bordás szlovákok a magyar Alföldről, a Tisza mellől szerezték be a nádat, amiből szövőbordáikat készítették. Zemplén megye középső részének szlovák asszonyai számos településről lejártak kendert törni a Felső-Bodrogköz magyar falvaiba, hogy hazavigyék a munkáért kapott részt, a kenderszöszt, amit aztán otthon feldolgoztak, mivel határukon csak lent termesztettek. S ha azt is megemlítem, hogy a Bükk hegység szlovák lakta falvai számára a környező magyar települések asszonyai szőtték meg századunk első felében a díszes vászonnemüt, akkor bizony önkéntelenül is a néprajz számos alapvető kérdése vetődik fel. Pl. az, hogy miként volt lehetséges, hogy az egyes vidékek népessége számára távoli tájak népe készítette a legalapvetőbb eszközöket is, s hogyha a parasztemberek megvásárolták a városi-mezövárosi-falusi kézművesek, vagy a távoli tájak háziiparának termékeit, merthogy a népművészet tárgyi anyaga döntő részében ezek produktuma, akkor végül is kinek az ízlése a domináns és ki, kire hat. Ez azonban túlmutat mostani témánkon. 3. Az eddigiek, amelyek során elsősorban bizonyos tények és összefüggések felmutatásával igyekszem megrajzolni témámat, még nem adtak választ arra - a néprajz számára talán legfontosabb kérdésre -, hogy mivel jártak, mi volt a következményük az ismertetett folyamatoknak, miként befolyásolták a tradicionális műveltség állapotát. A kérdést itt kétféle kell bontanunk, jóllehet a probléma két mezője nem választható el egymástól. A népi kereskedelem révén terjedő eszközök, tárgyak egy része alapvetően befolyásolhatta a termelési technikát, termelési színvonalat, ennek kapcsán az életmódot és