Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

KÉZMŰVESÁRU - NÉPI KERESKEDELEM (A hagyományos kézműves-tevékenység és az árucsere kapcsolatának néhány néprajzi vonatkozása) Ha Kós Károly 1972-ben joggal fogalmazta meg a hagyományos árucseréről szóló, nagy jelentőségű tanulmányában, hogy a néprajz figyelmét elkerülte a népi kereskedelem, a megtermelt javak cseréjének vizsgálata, úgy ma talán nem túlzó az a megállapítás, hogy az elmúlt két évtizedben a kutatás előterébe került ez a problémakör, s felértékelődött a gazdasági térkapcsolatok szerepe. Ezt több tényező is sürgette és segítette. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos népi műveltség regionális tagoltsága nem tárható fel az egyes kistájak termelési hagyományainak korrekt vizsgálata nélkül, ami felszínre hozta az eltérő gazdálkodási hagyományok, különböző termelési stratégiák meglétét és különösen aláhúzta az egyes települések, kistájak szakosodásának, specializációjának jelentőségét. (Ez más vonatkozásban a különböző kézművestevékenységekre is felhívta a figyelmet, sokfelé az általában „parasztinak" és „hagyományosnak" tartott mezőgazdálkodó tevékenység mellett, sőt helyett.) Másrészt - éppen a lokális termelési hagyományok feltárása révén - egyértelműen kiderült, hogy a korábban elfogadott paraszti autarchia elképzelése tarthatatlan. A különböző természeti adottságokhoz más-más módon alkalmazkodó, eltérő életmódot folytató, különféle gazdasági stratégiával rendelkező tájak között nagy múltú csere zajlott a megtermelt javakkal. Ez a sajátos és rendszeres kiegyenlítődési folyamat kihatott tárgyak, eszközök, technikák elterjedésére, befolyásolta a népi tudás számos szféráját, s alapvetően a népi mentalitást is. Vagyis a kutatások csupa olyan kérdést vetettek fel, amelyek a néprajz legszűkebb érdeklődési körébe tartoznak, egyszersmind megnyitva a falusi közösségek korábban vélt elzártságát; ha úgy tetszik, magasabb, emberibb szintre emelve az egykor volt emberek egész életminőségét is. Különösen nagyjelentőségű az árucsere folyamatához kapcsolódó sokféle vándorlás feltárása, ami számos vonatkozásban megváltoztatta a tradicionális népi műveltség egész szerkezetéről alkotott korábbi képet, és a korábban túlhangsúlyozott stabil, konzervatív vonulatok mellett az innováció tényeit helyezte előtérbe. Ebben nem önmagában az utóbbi a lényeges, hanem annak a kérdésnek a felvetése, hogy az előbbi, vagyis a tradíció miként reagál az utóbbira, hogy van-e esélyük az új eszközöknek, technikáknak a befogadásra, s ha igen, úgy miként hatnak azok a hagyományos műveltségi struktúrára. Ezen a helyen csupán a rendkívül szétágazó kérdéskör néhány vonatkozására hívom fel a figyelmet, mintegy további kutatásra sarkallva a jelenlevőket. 1. Akár a kézművesség, akár a népi kereskedelem, de különösen a kettő összefüggésének vonatkozásában közelítjük témánkat, a legfontosabb aláhúzni a Kárpát-medence eltérő táji adottságai, s ebből eredően az eltérő termelési formációk fontosságát, még ha nem fogadjuk is el a földrajzi determinus vádját. (Jóllehet, a terepen dolgozó etnográfus évei múlásával egyre inkább belátja a geográfiai determináltságot, legfeljebb gazdasági ökológiával, vagy egyéb divatos felfogással igyekszik igazolni véleményét!) Már Cholnoky Jenő felhívta a figyelmet arra, hogy a Szent István korában kialakult királyi vármegyerendszer földrajzi egységekhez igazodott, s a vármegyehatárok a legtöbb