Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)
ELŐSZÓ
helyen természeti határokat (is) követtek. Ilyen módon - némi egyszerűsítéssel - a közigazgatási egységek eltérő adottságú tájakat, különféle termelési feltételeket kapcsoltak egybe. Szembetűnő ez pl. a Felföldön, ahol az Árpád- és Anjou-kori vármegyék lényegében egy-egy medencében helyezkedtek el. A fentebb említett medencék, illetve a Kárpát-medence centrális területeit koncentrikusan övező medencesor és az erdős hegykeret gazdaságilag egymást kiegészítő területek együttműködését igényelte. Az életszükségletek kielégítését csak változatos adottságú tájak összeműködése biztosította, homogén tájaké nem. Mivel már az Árpád-kori fejedelmi (királyi) szolgálónépek elhelyezkedésének térszerkezete sejteti, a gazdaságtörténet, s különösen a néprajz megszámlálhatatlan adata igazolja a különféle tevékenységekre való specializálódást, vagyis az alkalmazkodás különféle formáit, valamint azt, hogy a különböző adottságú tájak között évszázadokon át folyamatosan működött, lüktetett a megtermelt javak cseréje, ami a köznapi élet létfeltétele volt, joggal gondolhatjuk, hogy mindennek sajátos belső rendszere, rendje volt, amiben évszázadok és generációk tapasztalata összegződött. A sokáig egyoldalú gabonatermeléssel és fölösleggel rendelkező Alföldet a kiegyenlített mezőgazdasági termeléssel, gyümölcstermesztéssel és sokféle iparral bíró dombsági zóna szegélyezi, amihez, a marginális területek felé haladva, az erdős hegykeret illeszkedik, ahol az elégtelen mezőgazdasági termelés - más oldalról relatív túlnépesedés - szembetűnően igényli a kapcsolatot a mezőgazdasági térszínekkel. Az egyes termelési övek közötti választóvonal persze nem éles, futása az évszámok alatt módosul. Pl. a folyóvölgyekben a mezőgazdálkodás alföldi formái benyomulnak a dombvidékekre, s a hegységi zóna medencéi maguk is tagoltak. A domborzat tagolódását tükrözik a talajadottságok, az éghajlat és a növénytakaró, ezeknek megfelelően differenciáltak az emberi életformák is. Ahogyan Mendöl Tibor fogalmazza: „A gazdálkodás és település lehetőségei és valóságos fejlődése is mások belül, és fokozatosan, szinte gyűrűszerű átmenetekben mások a kifelé egyre magasabb peremeken. Az ilyen különbségek kiegészülésre, a javak cseréjére csábítanak. Ez a csere általában az anyagi és szellemi javakra, sőt magukra az emberekre is kiterjedő forgalom, a tájak gyűrűire merőleges, tehát sugárirányú utakat keres. Ezeket az utakat a természet már maga kijelölte: a hegységkeretből valóban sugarasan futnak le a völgyek a medencerendszer feneke felé." A Kárpát-medence táji tagolódása kihatott a kézművesség területi megoszlására és a velük kapcsolatos települések formálódására is. Mint Teleki Pál és Prim Gyula megállapítják, az ország belsejének hagyományos textil- és bőr háziiparát övszerüen vette körül az erdővidék - nem kis mértékben szláv - faipara. Ebben zárványként helyezkedett el a felföldi érces hegység vasipara. A kézmüvesvárosok az erdőgyűrűket lepték el a medencék szélén: egyes felvidéki medencében sűrűn zsúfolódtak, a nagyobb medencékben viszont a kereskedőutak mentén oszlottak el. Nagy a sűrűségük az erdővidéken, ritkásak a száraz medencékben. A fentieknek megfelelően az ország gazdasági életének a centrális zóna, különösen a magyar Alföld volt a központja, ahová a domb- és hegyvidékről a centripetális folyóvölgyeken áradt le - s természetesen vissza is - a forgalom. Mindez természetesen sokkal bonyolultabb, árnyaltabb képlet a valóságban, de tény, hogy a peremterületek felé haladva a szántóföldek termőhelyi adottsága romlik, csökken a földek értéke, mind nagyobb szerephez jut az erdő a települések határában, s a
