Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

lottak Csehszlovákiában is, ahol lényegében állami szinten is megtörtént az ukrán irodalmi nyelv elfogadtatása a ruszinság számára. Mint jeleztem, a fenti folyamatok mellett, talán azok ellenére, korszakos jelentőségű eredmények születtek a ruszin történelem és műveltség megismerésében. Ennek egyik vonulatát Hodinka meghatározó kutatásai jelzik, a másikat pedig azok a történeti vizsgálatok, amelyek a ruszin nép eredetét, településtörténetét és újabb kori települési folyamatait tisztázták. A szláv kutatók közül Micjuk, O. és Petrov, A. eredményeit kell kiemelnünk, a magyar történetírásból pedig Bélay Vilmos, Maksay Ferenc és különösen Szabó István nevét. (Bonkáló Sándor tevékenységére csak azért utalok, mert jelképesnek vélhetjük, hogy A rutének (Ruszinok) című összefoglalása 1940-ben a Franklin Társulat Magyarságismeret című sorozatának nyitó köteteként jelent meg.) A magyar történetírás itt említett kutatói a keleti Felföld vármegyéinek vizsgálatával a Kárpát-medence keleti-északkeleti térsége népességtörténetének és gazdaságtörténetének alapvető összefüggéseire világítottak rá. (Szabó István 1937-ben megjelent Ugocsa-kötete a térség gazdasági és népességi viszonyai elemzésének új korszakát nyitotta meg.) Jelen témánk szempontjából a ruszin vándorlás két nagy szakaszának feltárása érdemel megkülönböztetett figyelmet. Részben az, amikor a 13. századtól fokozatosan birtokba veszik és benépesítik Zemplén és a „Kárpátalja" (Bereg, Máramaros, Ung és Ugocsa vármegyék) korábban jórészt lakatlan, erdős vidékét. Különösen pedig az a második nagy vándorlási folyamat, amikor a török kiűzése után az ország gazdasági reorganizációja során megindul a felföldi népesség áramlása-telepítése a pusztásodott sík vidéki tájakra. Siettette ezt a folyamatot az eredeti ruszin területek lélekszámának felduzzadása a 16-17. században, vagyis az amúgy is meglehetősen gyenge eltartó erejű vidékek eltartóképességének megromlása. Ezek együttes eredményeként a 18. század végére jelentősen megnőtt a ruszin szórványterület: Bács, Bihar, Borsod, Abaúj, Dél-Zemplén, Szabolcs és Szatmár megyében is kisebb ruszin szigetek keletkeztek. (E viszonylag nagy csoportokat megmozgató migrációs folyamatok mellett aligha hagyható persze figyelmen kívül, hogy a mezőgazdálkodásra alkalmas sík vidék vonzást jelent a domb- és hegyvidéki ember számára, így a folyamatos és spontán levándorlással, alkalmankénti jobbágyszökésekkel is számolnunk kell.) A magyarországi ruszin szórványok kutatása csupán az elmúlt évtizedekben indult meg, s ebben - Baleczki Emil, Paládi-Kovács Attila és Bartha Elek vizsgálatai mellett mindenekelőtt Udvari István ért el fontos erdményeket. Hasonló módon számottevő kutatásokat végzett a bács-szerémi ruszinság történetére, nyelvére, irodalmára vonatkozóan is. Nem lehet itt feladatom, lehetőségem sincs rá, hogy felsoroljam azokat az eredményeket, amelyekkel jelen kötet szerzője gazdagítja a ruszinság eddigi történeti-művelődéstörténeti vizsgálatait. Tanulmányaiban nem is válik külön - már csak témájánál és forrásainál fogva sem - a vallástörténet, a társadalom- és gazdaságtörténet, a művelődéstörténet, a történeti demográfia s az ezek folyamatait kísérő nyelvi-nyelvfejlődési folyamatok tanulsága. Ki kell azonban emelni eredményeit mind a makro-, mind a mikro vizsgálatok területén. Az elsőre példaként a munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségei 1806. évi összeírásának elemzését említem. Abban az időben - két bihari és két Bács megyei települést leszámítva - a munkácsi püspökség joghatósága alá tartozott az összes magyarországi ruszin parochia és filia. Az egyházmegye parochiáinak rendezése során készült, gazdag mintavétel adatait Udvari rendkívül tanulságosan szólaltatja meg, egyaránt feltárva ennek, a megboldogult Bendász István által megmentett és megőrzött forrásnak