18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet
így ringott közös bölcsőben az épp csak megszületett néprajz s a pozitivista fogantatású művelődéstörténelem. Az együttes indulás pozitivista bélyegét sokáig megőrizte módszerük: első fokon a puszta, szétforgácsoló leírás, illetőleg adatböngészés, feljebb - de ide már kevesen juthattak el - az összehasonlítás. Többre már nemigen futotta: a törvénymegállapítás, mit a pozitivizmus legfelső foknak szánt, az adatpusztaság fölött imbolygó, megfoghatatlan délibáb maradt csupán. De nemcsak a módszert kalapálta hasonlóvá - „művelődéstörténetivé" - a pozitivizmus falansztere: mintha egységes „műveltségtudománnyá" akartak volna olvadni, mintegy a néprajz s a művelődéstörténelem határa is elmosódott. Magyar vonatkozásban e két tudomány mesterei adtak erre messzeható példát: Tagányi Károly, modern agrártörténelmünk megalapozója s Herman Ottó, a magyar néprajz úttörője. Tagányi ízig-vérig történész volt, s jellemző módon mégis a néprajzba torkollott munkássága. Már a földközösségről írt alapvető tanulmánya is a ma viszonyaihoz kapcsolódik, utolsó nagy műve meg egyenesen élő jogszokásaink kérdéséről ad átfogó képet páratlanul gazdag összehasonlító néprajzi anyag alapján. Mült és jelen egybekapcsolását, történelem és néprajz összefogódzását pozitivista fejlődéselmélet tette számára lehetővé, sőt szükségessé: az ősi közös tulajdon darwini párhuzamú törvénykonstrukciója. Tudásának áradó adatbőségét szűkösmerev gátak közé ez a naturalista rendszer szorította, melynek kérlelhetetlen fokozatain át régmúlt, tegnap és ma zökkenő nélkül, engedelmesen simult egymásba. Kortársa: Herman Ottó, ugyancsak jellegzetesen példázza a századfordulónak természettudományokhoz igazodó tudományos beállítottságát. Jellemző már maga az is, hogy természettudósból lett néprajzunk nagy alakjává, mint akkortájt nem egy számottevő etnográfusunk. Magától értődő dolognak tűnt fel ez akkor; mintha csak természettudós lehetett volna teljes birtokában az igazi tudomány szellemének és eszközeinek, mintha csak naturalista törvénytudomány képviselője lett volna alkalmas arra, hogy egy új diszciplínába az igazi tudomány tiszta, éltető vérét ömlessze. Annál „természetesebb" volt, hogy az újdonsült néprajznak természettudós szabjon irányt, mert a kor felfogásában a népi kultúra is mint afféle természeti termék tükröződött. Mint a primitív, „természeti" népek külső hatásoktól érintetlen, önmagából kibomlott műveltsége, olyannak tűnt fel, a természetes evolúció magasabb fokán, a kultúrnépek hagyomány- s hagyatékanyaga is. De Herman Oltónak becsületére válik, hogy felül tud emelkedni e naturalista egyoldalúságon. A néprajz szélesen ömlő anyagát korántsem kényszeríti a természettudományos módszer szűk Prokrusztesz-ágyába; van szeme hozzá, hogy meglássa: a népi műveltség nem puszta növényszerű képlet, mely a néplélek homályos mélyéből az evolúció naturalista törvénye szerint szervesen sarjadt elő, hanem történeti produktum. S ehhez képest természettudós létére nem rest alapos történeti tanulmányokba vágni fejszéjét. Elvi álláspontjának kiformálásához főként Buckle-t hívja segítségül, a pozitivista művelődéstörténelem zászlówvőjét, ki legnagyobb hatással tett kísérletet Comte elveinek konkrét érvényesítésére. Majd pedig nekilát, hogy összegyűjtse s a néprajzi képbe illessze ősfoglalkozásaink történeti adatait. Nehéz vállalkozás, hisz nem a népi hagyaték múltba nyúló szálait követi visszafelé, hanem előre halad a forrásadatok nyomán, vérbeli történetíró módjára. Nem csoda hát, ha az egybeolvasztás kevéssé sikerül, a pásztorkodás rajzában még tökéletlenebbül, mint „A magyar halászat könyvé"-ben. A történeti rész - inkább adat-"halászat",
