18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet

semmint históriai feldolgozás - meglehetősen különválik a néprajztól, ahelyett, hogy szervesen beleépülne. Hiába, két tudomány feladatával még Hermanhoz fogható egyéniség sem birkózhatott meg egyszerre; a késői szemlélő önkéntelenül is arra gondol, hogy több haszonnal járhatott volna, ha Herman (s vele Tagányi is) a maga portáján marad. Munkásságuk mindenesetre tanulságosan példázza: az ifjúkor közös lendületében mily behatóan, sőt áthatóan buzgólkodtak e két tudomány művelői néprajz és művelődéstörténelem erőnövelő egybefogódzásán. III. A néprajzhoz való viszonyában eddig homogén egységnek vettük, s csak általában jellemeztük a művelődéstörténetet. Ideje közelebbről megtekintenünk: milyen elemekből tevődött egybe, a históriának mely ágait foglalta magában, s a néprajzhoz közülük, benső rokonság kötelékén, melyiket fűzte szorosabb kapcsolat. Eszerint tolódik el, a néptudományhoz közelebb álló művelődéstörténeti ágak irányában, amit eddig elmondottunk. Annál indokoltabb a „művelődéstörténet" szó mögé néznünk: mit is takar az valójában, mert - pozitivista fogalmazás szerint - inkább mesterséges együttes, mechanikus keverék volt az, nem pedig eggyé forrt vegyület. Ami a hagyományos politikai történetírás egyéni-esetleges esemény-elbeszélésén kívül (jobban mondva: belül) esett, az került közös nevezőre: a művelődéstörténet gyűjtőneve alá. Alkotmány, jog, közigazgatás éppúgy megfért itten, akár a hadszervezet, gazdaság, társadalom, szellemi műveltség: oktatás, tudomány, irodalom, művészet, vallás történeti kérdései. Szemmel láthatóan heterogén tárgyak; egymáshoz s a néprajzhoz való viszonyukban is különbözők. Nyilvánvaló: a néprajz kutatóját sem érdeklik egyformán. Nem fűzi őt benső kapcsolat mindenekelőtt a hadszervezet, alkotmány és közigazgatás kérdéseihez; de egyébhez sem, ami állami beavatkozás függvénye, tehát letűnt korok gazdasági, társadalmi és kultúrpolitikájához. Mindabból tehát, mit a pozitivizmus a művelődéstörténet cégére alatt foglalt egybe, csupán az apolitikus gazdaság, társadalom- és (szorosabban vett) kultúrtörténettel érez közösséget a néprajz kutatója. Csak erre vonatkozhat az is, amit néprajz és történelem viszonyának elemzése során elmondottunk. De a néprajz mérlegén a művelődéstörténetnek e meggyérült darabjai sem esnek egyforma súllyal latba. Tudjuk jól: a műveltség egészéből csak annyi tartozik az etnográfusra, amennyi a népi közösség sajátja s alkotása. A szűkebb értelemben vett művelődéstörténet változatos anyagából tehát már eleve nem találhat nála visszhangra, ami egyéni produktum, ami magasabb műveltség sajátos teljesítménye. Nyilvánvaló pedig, hogy a jogi, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés során - kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenütt - szóhoz jutottak az egyéni gyökerű magas kultúra termékei is. De hogyan válasszuk ezeket külön, hogy e művelődéstörténeti ágakat a néprajz adekvát segítőtársaivá tehessük? Hiszen mindegyik többé-kevésbé önálló tudományággá fejlődött azóta, hogy a pozitivizmus mesterséges egymásmellettiségbe terelte őket; és sem a jog-, sem a gazdaság- és a társadalomtörténelem, sem pedig a nevelés-, tudomány-, irodalom-, művészet- vagy vallástörténelem nem hajlandó kettéhasadni - individuálisabb és dinamikusabb, illetőleg kollektívebb és statikusabb jellegű ágra - csak azért, hogy a néprajz igé-