18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet
naturalista törvénykereső céljaihoz idomítva, pozitív tudomány méltóságára emelhesse. Messzire vezetne, ha apróra felfejtenők itt e pozitivista eljárás gyenge pontjait, a történés erőszakos szétdarabolásán kezdve, az adathalmozásba és skatulyázásba fúló törvényhajszolásig. Nézzük inkább az érem másik oldalát: a hasznot, mit a kultúrtörténet kidomborítása s intenzív művelése jelentett. Az érdem ebben persze nem egyedül a pozitivizmusé: hiába lépett volna elő a művelődéstörténelem igényével, ha a história fejlődése addigra meg nem érleli a kultúrtörténelem lehetőségét. Különösen két dolog jön itt számításba a pozitivista művelődéstörténelem tettekre váltódása szempontjából. Az egyik a tudományok általános differenciálódása, mely a histórián belül is megteremtette gyümölcsét: a kutatás intenzívebbé vált általa, s túl a politikai események felszínén egyre mélyebbre merült a fejlődés bensőbb áramlatába. Összefüggött ezzel a másik, nem kevésbé fontos előfeltétel: a történetíró-réteg társadalmi kicserélődése. A régibb nemzedék: papok és nemesek nemcsak szellemben: látókörben is a hagyományos felfogás szószólói: érdeklődésükből alig futja többre vitézi tetteknél, alkotmányos s más politikai kérdéseknél. De ritkuló soraik lassanként polgári szemléletű tudósokkal töltődnek fel, s ezek szemhatára már gazdasági, társadalmi, művelődési problémák felé szélesedik. Mindez azonban csak a lehetőséget adta meg új, diisabb, teljesebb művelődéstörténelem kivirágzására. Eddig a gyér kultúrtörténelmi próbálkozások többékevésbé a felületen mozogtak; a történetírásnak ebben a kiskorú, elhanyagolt ágában csak alapos, elmélyülő részletkutatás hozhatott újjáteremtő fordulatot. S a kiteljesedésnek ez aktív, alkotó folyamata kétségtelenül a pozitivizmus magabízó erőfeszítéséhez kapcsolódik. A pozitivizmus az, mely új célok megcsillantásával a történetírás megrendült önbizalmát helyreállítja, s a historikusok ilyképp nekilendülő seregét törvények ígéretével páratlan adatgyűjtő buzgalomra sarkallja. Az új erőfeszítés hatása a művelődéstörténet terén mutatkozik elsősorban; ez az a tudományág, hol a historikus legtöbb reménnyel hághat a természettudomány nyomdokába. Helyesebben: nem is ág már a kultúrtörténelem, hisz szinte önálló törzzsé sudarasodik: a történés forgandó, esetleges tényeit elhárítván magától s a „régimódi" elbeszélő történetírástól különválva, önálló tudomány igényével jelentkezik. Ez az a pont, hol a néprajz a művelődéstörténelemmel a közös bontakozás együtt-tartó élményében találkozik. Múlt és jelen között a pozitivista evolúciós elmélet nem lát éles különbséget, legfeljebb - Darwin példájára - a haladás egymásra következő fokozatait fedezi fel bennük. Nem látja hát szükségéi annak sem, hogy a velük foglalkozó tudományokat éles határ válassza el egymástól. A pozitivista még nem ismeri fel, hogy a történelem konkrét individualitások genetikus tudománya, szemben a néprajzzal, mely fejlődéssel keveset gondol, s amelynek kezében a ma konkrét műveltséganyaga csak eszköz az etnikum sajátos jegyeinek feltárására; hogy az egyik - helyesen felfogva - önmagáért fürkészi a múltat, a másik csak a jelen értéséért hajlik abba vissza. Comte követője a jelennek akar urává lenni egzakt naturalista törvények felállításával, s c nagy cél szolgálatában nem lát különbséget a műveltség tudományai között. Történelemnek is, néprajznak is egyformán azt a szerepet szánja, hogy vállvetve, eggyé forrasztó lendülettel munkáljanak az új, pozitív kor eljövetelén.