18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet

kerek mentén, felülről ülepedett kultúrjavak hordalékán át az ősi lélek homályos rétegéig. Nem egész szélességben érdekli a talaj, nem is egész mélységében, mint a történet kutatóját; a gyökereket sem önmagukért veszi szemügyre, útjukat csak végpontjukért követi nyomon, hol horgonyt vetettek a múltnak mélyében. A történeti élet nem igazi otthon, csak átutazó mező a néprajz számára; nem is igazodhat el benne másképp, csak a történelem kalauzolásával. ! n. História és néprajz viszonyát vizsgálva a történet egészétől a művelődéstörténethez vezetett az utunk. Nyilvánvaló: főként tárgyi okokból adódik e két tudományterület benső összefüggése. De nem lényegtelen az sem, hogy a néprajz s a művelődéstörténelem in statu nascendi eszméltek a maguk egymásrautaltságára; bontakozásuk közös miliője érlelte rokon vonásaikat. A művelődéstörténelem gyökerei a XVIII. század derekáig nyúlnak vissza. Évezredek teltek el a történetírás életében, míg végre a felvilágosodás rést tört a politikai történelem addig sértetlen kizárólagosságán. Voltaire kezdeménye: hogy a historikus a politikai és hadiesemények felszíne mögött a belső igazgatás, a gazdasági élet s a művelődés tényeire is felfigyeljen, a romantika idején sem ment veszendőbe, csak eltérő, népi irányba fordult. De igazában a pozitivizmus vetett a művelődéstörténelem számára széles alapokat. Amikor Comte meghirdette a maga elméletét, a történetírás még távol állt attól, hogy a tőle megkívánt pozitív fokra emelkedjék. S különösen éreznie kellett ebbeli elmaradottságát, midőn a természettudományok Danuin nyomdokában egyszerre merész lendülettel törtek az áhított pozitív magaslat felé. A szellemtudományok messze lemaradtak a versenyben, leghátul a történelem; a tudományos közvéleményt az evolúciós elmélet szinte megbűvölő erővel kerítette hatalmába. Természettudományos törvényeket megállapítani: minden diszciplína számára, mely tudomány rangjára tartott igényt, ez volt ekkor, a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben a lealkudhatatlan követelmény. A szellemtudományok terén is egyedül naturalista törvénykeresés biztatott a beteljesülés pozitív korszakának eljövetelével. Rá kellett valahogy fanyalodnia a történelemnek is, hisz amúgy is félig tudomány-, félig elbeszélésszámba ment csupán, rendszertelen események véletlentől kuszált tarka egyvelegét görgetvén lapjain. De hogy' lehessen rendszert vinni a történeti tények káoszába, hogy' tudjunk szabályt, törvényt kiolvasni belőlük? Csakis úgy, ha a múlt testéről lehántjuk mindazt, ami egyedi és tovatűnő, időleges és esetleges, s mögötte tömeges folyamatok, lassan mozduló állapotok szilárdabb gerincére bukkanunk. Ha az egyéni tettek és politikai fejlemények, diplomáciai és hadiesemények felmérhetetlen változatossággal torlódó forgatagát, mint amelyben fegyelmezett elme semmi rendszert sem képes fölfedezni, a szépirodalom körébe utaljuk, s az igazi, tudós igényű történelemnek csak a belső történés: jog, gazdaság, műveltség, társadalom: egyszóval a művelődés állandóbb, szabályosabb folyamata marad. Ha valahol, itt van az a terület, hol a história bizonyságot tehet kétségbe vont, már-már elvitatott tudományos rangjáról. Ebbe kapaszkodik hát a pozitivista történész: a művelődéstörténetet kiszakítja a história egészéből, mintegy önálló tudományt farag belőle, hogy a maga