18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet

képzelhetetlen a történettudomány aktív részvétele nélkül. Vegyük még hozzá azt is, hogy a népi műveltségállomány mindhárom eleme: ősi hagyomány, átvétel és szálladék, úgy, amint ma elénk tárul, egyképpen történeti fejlődés eredménye. Történeti folyamat volt már az is, ahogy a népszellem hagyatékot és jövevényt aszszimilált, a maga képére formált, a feltűnőt, a másmilyent alámerítette a hagyomány tengerében; történeti folyamat az is, ahogy az örökséget, mindegyre át- meg átdolgozva, továbbadta nemzedékről-nemzedékre. Nem túlzás tehát, ha megállapítjuk: történeti módszer nélkül semmire sem jut a néprajz kutatója; amint kultúrnépeket vizsgál, a művelődéstörténet jegyében folyik java munkássága. De ha így áll a dolog, beszélhetünk-e egyáltalán önálló néptudományról? Megállhat-e a maga lábán az a néprajz, mely lépten-nyomon a históriára kénytelen támaszkodni? Az elmondottak után a válasz nem lehet nehéz. Láttuk az egyezéseket történelem és néprajz között, tárgyban, jellegben, módszerben egyaránt. De láttuk azt is: a közös mezsgyén túl mindkét irányban szabad mező nyílik, egyfelől a néprajz, másfelől a történelem sajátos területe. Az semmiképp sem olvadhat föl ebben, nem lehet a művelődéstörténelem jelenbe nyúló folytatása sem, hisz tárgyban is, jellegben is számos eltérő vonást mutat. Ám nem teljes az egyezés módszer dolgában sem. A néprajz kutatója tisztán a művelődéstörténelem eszközeivel sohasem jutna végére problémáinak; tudománya további tágas területén más, sajátos módszerrel kell törnie az utat. De ott sem lehet szó szolgai átvételről, ahol a históriára támaszkodik. Először is: a történész sohasem válogat adatai között: ősi és új egyképpen fontos számára, eredetit és átvételt, konkrét jelentőségükhöz, reális hatásukhoz képest, egyformán a fejlődés láncolatába illeszt. Nem így a néprajz kutatója: az ősi hagyaték, a kezdetleges elem nagyobb becsben áll előtte, hisz a néplélek fényét sugározza; egy-egy szürke, halovány hagyományt, csak eredeti legyen, nem adna száz, még oly hangosan szereplő, még olyan súllyal érvényesülő újmódi cifraságért. (De jegyezzük meg mindjárt: nem kell azt sem szemétre dobni, ami nyilván egyéni kezdeményéi haladást tükröz, ami felülről való kultúraátvétel maradványa. Egyrészt: mert a néprajznak tisztában kell lennie népünk egész műveltségállományával, s abba a „szálladék" is beletartozik. Másrészt: mert a nép lelke nyilatkozik abban is, ahogy az úri, városi eredetű kultúrjószágot magáévá tette, áthasonította. S hogy a történész érdekét is szóvá tegyük: amint a népi műveltség jelenbe nyúló maradványai a népi történetre is világot vetnek, ligy lehet a nép körébe süllyedt „szálladék" is felsőbb társadalmi rétegeink hajdani kultúrájának értékes forrása.) Másodszor: a történész önmagáért kutatja s eleveníti meg a múltat, míg az etnográfust csak addig érdekli az, ameddig a mának gyökerei visszanyúlnak. Aminek hatása mai népi műveltségállományunkon nem érezhető, ami a jelennek nem szolgál magyarázatul, legyen bármilyen értékes a történész számára, kiesik a néprajz érdeklődési köréből. Innen ered a harmadik is: a múltba hatolás különbözősége. A historikus forrásaiból indul ki, úgy halad a genetikus fejlődés fonalán előre napjaink felé. Az etnográfusnak fordított az útja: a nép mai műveltségállományán veti meg a lábát, úgy követi visszafelé a hagyomány s a hagyaték múltba nyúló szálait. Mint a bányász, ki fel, a napvilágra hozza, mit kiásott egy elsüllyedt világ tárnáiból, olyképp dolgozik a történet kutatója. Az etnográfus viszont, a felső, eleven világban, népi kultúránk fájának termését gondozza; s hogy megtudhassa: honnan ered a gyümölcs zamata, honnan árad a törzsbe az életerő, lefelé ás a gyö-