18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet

kimutatásának segítségével az ősi, közös emberi alapot az etnikum sajátos jegyei mögött. Első azonban csakis a nép lehet, ennek jellemvonásaival kell mindenekelőtt tisztába jönnie; nem is tehet másként, hisz a műveltségállományt, melyen vizsgálódása épül, népi, helyi közösség formálta. Történelemben is, néprajzban is csak a népin-nemzetin át vezet az út az általános emberi felé. De nemcsak a közös tárgy s az egyező jelleg teremt a két tudomány között szoros kapcsolatot. Fontosabb talán, mert benső rokonságra vall, a módszer hasonlósága. Ugyan miben állhat ez a hasonlóság? Hisz a história genetikus és individualizáló tudomány, rendszerezés helyett a fejlődést követi nyomon, a tovatűnő konkrét egyedi jelenségeket próbálja megragadni, mialatt társai törvényszerűségek megállapítására törnek; a néprajz viszont a közösség kultúrájának, tehát meglevőnek a tudománya, mely a gyakorisággal, elterjedtséggel számot vetve fogja egybe s összegezi az etnikum vonásait. De tegyük mindjárt hozzá: a népi műveltségállomány az etnográfus szemében nem puszta példatár vagy kísérleti anyag, mely fölé, elvi síkon, általános törvényeket konstruál. Valóságos életanyag ez az ő számára is, nem absztrakciók puszta eszköze: úgy dolgozik vele, amint konkrét megjelenési formájában elébe tárul, egyenként érzékeli rajta a néplélek helyi adottság szerint módosuló vonásait. S ez a műveltségállomány, túl azon, hogy népi egyéniség műve s tükrözője, történeti termék is azonfelül. Nem kell részleteznünk, milyen erősödése ez, épp a módszer irányában, történelem és néprajz kapcsolatainak. Menthetetlenül a puszta leíró „tudomány" szintjén reked minden etnográfus, ha kellőképp számot nem vet vele, hogy a népi műveltség történeti fejlődés eredménye. Mihelyt egy néprajzi jelenségnek, túl a leíráson, magyarázatát akarja adni, mihelyt abból az etnikumra mint hajtásból a rügyre, melyből az kibomlott - próbál következtetni: egyszerre történeti kérdéssel találja szemben magát: az eredet problémájával. Honnan származik a hagyomány, a hagyaték egy-egy eleme, milyen mélyre bocsátja gyökerét népünk hajdani életébe: mindez ma már néptudományunk döntő kérdései közé tartozik. Egy-egy ősi, hagyományos, kezdetleges jelenség közelebbről érdekli a néprajz kutatóját, mint az újabb keletűnek egész tömege. S hogyan ismerje föl: melyik gyökerezik mélyen a múltban, ha nem a múlt tudományának: a históriának segítségével? Csak történeti módszer mondhatja meg: mi az, mi nemzedékek lelkén átszűrődve ősi hagyományként él a nép körében, mennyi a szomszédság kölcsöne, s milyen vastagon ülepedett minderre a felsőbb rétegek egyéni gyökerű kultúrájának megannyi terméke. S épp az a néprajz legfőbb feladata, hogy a népi műveltségállományt eredet szerint elemezze, széjjelválogassa. így hámozhatja ki, ami ősi hagyaték és hagyomány, így fedheti föl az etnikum eredeti vonásait. Előbb a „szálladék", a felsőbb, úri rend köréből lesüllyedt kultúrjavak egyre vastagodó kérgét kell lehántania, ami lényegében is, módszerében is művelődéstörténeti feladat. Azután azt választja külön, ami vándorlás, békés és háborús érintkezés, szomszédság révén került a nép műveltségállományába, lett légyen eredetileg ősi, primitív elem vagy felülről alászállt kultúrjószág; ennek is részben a művelődéstörténelem, részben néprajzi összehasonlítás segítségével jut a nyomára. Csak ezen túl érkezik el - s milyen messzi az út odáig! - a primitív lélek ősi rétegéhez, melynek mélyébe a természeti népek rajza révén hatolhat. íme: a két első fok, a voltaképpeni szétválasztás - minél többre még alig viszi néptudományunk - el-